A vén diófa sorsa akkor pecsételődött meg, amikor beköltöztek a házba az új tulajdonosok. A fiatalasszony az első perctől ki akarta vágatni. A férje eleinte még ellenállt a hatalomnak, mondván, a fa szépen beárnyékolja a fél udvart, nyáron kellemes üldögélni alatta és szépen is terem, de a nő nem engedett. Gyűlölte a fát. Egy napon aztán megjelentek a fűrészes emberek és okosan, szakszerűen, nehogy valamelyik épületre dőljön, kivágták a fát, eltüntették, hogy nem maradt utána semmi, csak egy csúnya seb az udvaron.
A diófát évtizedekkel korábban találta egy fiatal legényke a házuk előtt, az árokpart takarítása közben a fű között. Alig egy ujjnyira állt ki a földből. El is csodálkozott, miként történhetett, hogy a rengeteg itt parkoló autó közül még egyik sem törte le, tiporta el. Valami bűvös fa lehet, vagy legalábbis nagyon szerencsés – gondolta. Kiszedte a földből és elültette a kertben. Az apja figyelmeztette, hogy lombos fát ősszel vagy tavasszal kell ültetni, ilyenkor nem fogan meg. De ez megfogant. Ennek hét élete volt, mint a macskának.
Teltek az évek, a fa már csemetévé nőtt, a legényke is megemberesedett, beleszeretett egy szép barna lányba. Amikor a lány anyja azt mondta, nagyon szeretne az udvarra egy diófát, ő azonnal felajánlotta a csemetét, melyet eddig nevelgetett.
Ám a szerelem, ha nem is mindig átkozott gyötrelem, olykor gyötrelmes gyönyörűség, amikor kapcsolata a lánnyal komolyra fordult, a fiú megrettent. Megijedt a kötődéstől, a felelősségtől, hiszen mindig olyan szabad madárnak tartotta magát, aki oda megy, akkor megy és azt tesz, amit akar. Annyira megrémült, hogy egy, egyébként szép, kora őszi napon szakított a lánnyal. S úgy gondolta, ha már itt a szabadság, akkor beleveti magát az élet sűrűjébe, hiszen annyi jó nő van még a világon.
És bele is vetette. Egyik mulatság a másik után, egyik csaj a másik után. De már semmi nem volt olyan, mint régen. Bárhová ment, bárkivel találkozott, mindig hiányzott valaki. Annak a barna lánynak a mosolyát kereste minden arcon, s ha kacagást hallott a társaságban, arra gondolt, vajon kinek kacag most. S ha kopogtak az ajtón, mindig felkapta a fejét, hátha ő az, pedig tudta, hogy soha nem jönne el, sokkal büszkébb annál. Eleinte, persze, abban reménykedett, hogy az idő majd mindent begyógyít, de egyre rosszabb lett, belülről rágta a hiány.
És akkor eszébe jutott a kis diófa, no meg, az ígérete. Hiszen egy igazi férfi állja a szavát. December volt, már keményre szívták a földet a fagyok.
-- Elviszem a kis diófát, mert odaígértem – mondta otthon az apjának.
-- Ilyenkor? Fagyban, hogy lehet ültetni? Pláne diófát! – hökkent meg az apja, de aztán csak legyintett, mert látta, hogy már indul is az ásóval a kertbe.
Egy darabig csak toporgott a ház előtt, hóna alatt a fával, tudta, hogy nem fogadják nagy örömmel, de aztán csak belépett. A lány anyja szigorúan nézett rá, az apjának meg villámlott a tekintete.
-- Mit akarsz itt? – kérdezte a megszeppent fiút.
-- Hát…, hát csak elhoztam a diófát, amit ígértem – felelte az tétován.
-- Hát…, köszönjük. Csak tedd le! –szólt a mama, de egy szóval sem invitálta beljebb, székkel sem kínálta.
Ő csak állt a konyha közepén, télikabátban, hóna alatt a fával.
Ebben a pillanatban kinyílt a szoba ajtaja és kilépett rajta a lány.
-- Mit keresel itt? – kérdezte, de olyan hideg volt a nézése, hogy a földet is megdermesztené, ha már nem lenne fagyos.
-- Elhoztam, a diófát – szólt a fiú, aki egyre kevésbé volt biztosa abban, hogy jó ötlet volt idejönni.
-- Van már szilveszteri programod? – kérdezte a fiú bátortalanul, amikor a lány kikísérte.
-- Mit érdekel az téged? – pirított rá a másik. – Egyébként van. A barátnőmnél szilveszterezek.
Másnap első útja a barátnőhöz vezetett, hogy meghívassa magát a szilveszteri buliba. Az nagyon meglepődött, előbb hallani sem akart róla, de aztán beleegyezett. A buliban aztán szót szó követett, egyik tánc jött a másik után és már együtt mentek haza.
Sokszor emlegetik, hogy ők a kis diófának köszönhetik egymást. Valaki azt mondta, hogy ez igazából nem is diófa, hanem szerelemfa.
A vén diófa sorsa akkor pecsételődött meg, amikor beköltöztek a házba az új tulajdonosok. A fiatalasszony az első perctől ki akarta vágatni. A férje eleinte még ellenállt a hatalomnak, mondván, a fa szépen beárnyékolja a fél udvart, nyáron kellemes üldögélni alatta és szépen is terem, de a nő nem engedett. Gyűlölte a fát. Egy napon aztán megjelentek a fűrészes emberek és okosan, szakszerűen, nehogy valamelyik épületre dőljön, kivágták a fát, eltüntették, hogy nem maradt utána semmi, csak egy csúnya seb az udvaron.
Alig telt el egy év, derékba tört az új tulajdonosok házassága. Egyesek szerint azért, mert kivágták a szerelemfát. De felvilágosult, józanul gondolkodó ember nem hihet ilyen csacsiságban.
