„Felnőtt az, aki vállalta a sokszor nagyon is kínos szembenézést önmagával és viselkedésével. Aki – önállóan vagy segítséggel – szemügyre vette magatartásának paneljeit, mechanikusan alkalmazott sémáit, és szigorú kritikával szelektálta őket. Megőrizte a jól beváltakat, és kiirtotta magából a buta manírt, pózt és formalitást, ami akadály az életúton és az emberi kapcsolatok terén. A nehézség az, hogy az ember élete különböző területein nem áll egyforma szinteken. Van, ahol kisgyermekként viselkedik, másutt felnőttként. Eszembe jut egy barátom, aki szakmájának nagy embere, tudós, intézetvezető. Egyszer meglátogattam, beszélgettünk, mint szakmájukért lelkesedő felnőttek. S amikor kiderült, hogy mindketten nagyon éhesek vagyunk, meghívott vacsorára. Mint mondta, rakott krumpli lesz, mindkettőnk kedvence. Alig értünk el hozzájuk, valami érthetetlen apróságon már az előszobában összeveszett a feleségével. Asztalhoz ültünk. A felesége tálalni akart, mire ő:
– Köszönöm, én nem kérek!
– De hát annyira szereted. Miért nem eszel velünk?
– Nem vagyok éhes!
– Csak egy kicsit a kedvemért.
– Nem, nem. Egyetek csak…
Bámulva néztem. A felnőtt tudós eltűnt, ottmaradt a laboratóriumában. Egy dühös kisfiú büntette a családját azzal, hogy dacból nem evett.”
(Popper Péter)
