Sorra jelennek meg mostanában a hírek híres és kevésbé híres emberekről, akik állítólag hölgyeket zaklattak. Nekem meg ilyenkor mindig eszembe jut, én már akkor zaklató voltam, amikor ilyen esetekről még szót sem ejtett a sajtó.
A Szovjetuniónak nevezett börtönszigeten világra jönni nem volt egy főnyeremény, de mi, gyerekek erről akkor még semmit sem tudtunk, szüleink, nagyszüleink pedig, saját érdekünkben, nem nagyon igyekeztek felvilágosítani minket. Hazudni nem akartak, az igazság meg életveszélyes volt, mert a gyermek még őszinte, fogalma sincs a politikai konspirációról. Kellő óvatossággal nagyon szépen ki lehet zárni a valóságot a gyermeki világból (akkor még nem volt televízió). Édesanyám mesélte, hogy Sztálin halála idején ő a tanítóképzőbe járt, és amikor bejelentették a szomorú hírt, az egész osztály zokogásban tört ki, pedig alig akadt olyan, akinek a generalisszimusz ne zárta volna lágerbe vagy ne végeztette volna ki valamelyik családtagját.
Jómagam akkor szembesültem életemben először a diktatúrával, amikor felvettek az ungvári egyetemre. Gyakran betértem a város egyetlen áruházába, ahol hamarosan megismerkedtem egy barna kislánnyal, aki kereskedelmi iskolába járt és ott töltötte a gyakorlatát. Kis bögyös, faros csaj volt, minden, mi szem-szájnak ingere és a magam gyámoltalan módján egy kicsit udvarolgattam is neki, ami abból állt, hogy addig beszélgettünk, míg a főnöke rá nem ripakodott.
Egy napon két alacsony, de kigyúrt suhancot találtam nála a boltba, kiderült, hogy a magyar utánpótlás birkózóválogatott edzőtáborozik Ungváron és a fiúk a szomszédos szállodában laknak. Hamar összebarátkoztunk, fel is ajánlottam nekik a segítségemet. Még kétszer találkoztunk, kalauzoltam őket a városban, olykor fordítottam nekik.
A második alkalom után visszatértem a kollégiumba. Másnap elém állt egy negyedikes ukrán szakos fiú, akivel én életemben nem váltottam szót, a nevét sem tudtam és közölte, hogy bizalmasan akar velem beszélni. Leültünk a kollégium folyosóján, bár el nem tudtam képzelni, mit akar tőlem.
-- Adok neked egy baráti jótanácsot – mondta. – Ne találkozz többé a magyarokkal, mert rossz vége lesz!
Hirtelen szóhoz sem tudtam jutni.
-- Mért lenne rossz vége? – kérdeztem. – Nem csinálunk semmi törvénytelenséget.
-- Azt te csak úgy hiszed – felelte most már szigorúbban. – Tudod, hogy a Szovjetunióban a törvény szigorúan bünteti a külföldiek zaklatását? Akár évekre rács mögé kerülhetsz.
-- Miféle zaklatást? – válaszoltam ijedten. – Hiszen ők kértek meg, hogy kalauzoljam őket.
-- Az nem jelent semmit – mondta. – Mire ebből ügy lesz, ők már rég hazamennek, nem fogja őket megkérdezni senki.
A fiúkkal többé nem találkoztam, igaz, néhány napra rá haza is mentek. Én meg azon törtem a fejemet, mit követtem el. Hogyan lettem zaklató. Meg azon, hogy honnan tudtak „bűnös” tevékenységemről. És mi köze volt mindehhez ennek a jóakarónak.
Később, persze, rájöttem, hogy melyik szerv küldte a figyelmeztetést. Meg arra is, hogy minden csoportban volt legalább egy besúgójuk. De engem, ha zaklatásról hallok, mindig valami más jut eszembe.
