Nigfar Hanum hagyatéka

 

(Megjelent: Pesti Napló, 1925.06.21.)

 

Magyar rokonok perlik a szép török költőnő örökségét — Ezeregyéjszakai mese a törökké lett magyar szabadsághős költő-leányáról

 

(Saját tudósítónktól.) Hat többé-kevésbé szegénysorsú magyar család tekint feléledő reménységgel kelet félé. Egy örökösödési per indul meg talán már a legközelebbi napokban, amelynek szálai lenyúlnak Törökországba és visszanyúlnak a múltba, sok-sok évre visszafelé, egészen 1848-ig. Ha ennek a bámulatosan romantikus ügynek minden részletét nem támasztanák alá írásos dokumentumok, azt lehetne hinni, hogy legendáról van szó, amelyet bőséges fantáziával megáldott költők eszeltek ki a szegény emberek vigasztalására.

Bem tábornok hadsegédje karriert csinál Törökországban
Bem tábornok hadsegédje, Farkas Adolf százados, a szabadságharc leverése után követte vezérét Törökországba és a tábornok példáját lövetve, elszegődött ő is a török hadseregbe. Ettől a perctől kezdve elveszett családja számára. Csak szállongó hírekből tudták meg hozzátartozói, hogy a magyar tiszt nagy karriert futott meg a szultán hadseregében. Tábornok lett, pasa és természetesen áttért a mohamedán vallásra. Törökországban az Osman nevet vette fel és a névcserével együtt a nyugati szokásokat is fölcserélte a keleti erkölcsökkel. Háremet tartott, egy gyönyörűséges cserkesz-asszonyt vett feleségül, de élt a mohamedán vallás jogával is és első felesége mellett számos rabnő gondoskodott Farkas Osman pasa háremében a ház urának derűs életéről. A cserkesz-asszonytól egy leánygyermeke született, Nigjar. Ő is ott nőtt fel a háremben, mit sem tudva a világról, mindarról, ami kívül történik a palota falain, asszonyok társaságában nőtt fel, akik becézgették, babusgatták és beléje oltották a maguk meseéletének káprázatát. Játék volt a kis Nigjar élete, még írni, olvasni sem tudott, aminthogy erre a luxusra a hárem elzárt lakóinak nincs is szüksége.

A kis Nigjar férjhez megy
Így volt ez egészen 13 éves koráig, mikor egy szép napon bejött hozzá apja és közölte vele, hogy a legközelebbi napokban férjhez megy. Meg is mondta a vőlegény nevét: Ragibnak hívták és százados volt a szultán hadseregében. Férjhez menni? Nigjar azt sem tudta, mit jelentett ez, értelmetlenül nézett apjára, de a beléje nevelt engedelmességgel alázatosan meghajtotta fejét és követte apja parancsát.
Néhány nappal később megtörtént az esküvő. A gyerekasszony házasélete csak néhány hétig volt nyugodt és zavartalan. A férje nemsokára elhidegült tőle, sok-sok nap telt el, mig szeme elé került és Nigjarnak nem szabadott kérdeznie, török szokás szerint, miért van ő elhagyottságra kárhoztatva. Hiszen a török asszony kötelessége a hallgatás és bűn a kéretlen kérdezés. Elhagyatottságában föléledtek a rég hallott mesék emlékei és Nigjar fantáziája tovább szőtte a meséket, új fordulatokkal, új ötletekkel, gazdagította, tarkította a régi mondákat és lassanként egyetlen élvezetévé, vágyainak teljesülésévé vált a mese. Mesélt, először csak magának, azután köréje gyűltek lassanként a többi háremek elhagyott, szomorú asszonyai és Nigjar mesélt nekik, Azt, hogy a meséi értéket jelentenek, azt, hogy oly szépen mesél, mint még török nyelven senki sem, persze nem tudta Rahib százados asszonya. Egy szép napon azonban egy barátnőjét látogatta meg, egy barátnőjét, aki tudásban messze a többi asszonyok fölött áll, tudott írni, tudott olvasni, ennél látta meg Nigjar az első könyvet.

 

Nigjar verseket olvas — és verseket ír

Verseskönyv volt. Barátnője kérésére elkezdte olvasni a verseket és Nigjar szinte megmámorosodott az ismeretlen ritmusoktól, többé nem volt nyugalma, kérte barátnőjén avassa őt be az írás-olvasás misztériumába. Rövid idő telt el és Nigjar tudott olvasni és nagyon sokat olvasott. És pár hónap múlva papírra vetette első költeményét. Ezek a versek soha-sem kerültek volna nyilvánosságra, ha a férjével való összetűzés nem változtatta volna meg sorsát. Férje, amikor megtudta, hogy mivel tölti neje délutánjait, szörnyű haragra lobbant és megtiltotta neki, hogy egy nappal is tovább foglalkozzék ezekkel a dolgokkal. Asszonynak a tudás méreg. És Nigjar ebbe is belenyugodott. Most már teljesen elhagyottan és csak magának élt. De eljött az idő, amikor az ő türelmének is vége szakadt, amikor a férje azzal a hírrel köszöntötte őt, holnap még egy feleség jön a házhoz, és ő, a korán megunt asszony, elégedjék meg a második szereppel.
Nigjar, aki már megismerkedett a nyugat irodalom kincseivel, aki már tudott arról, hogy nem is olyan messze, más szokások és törvények vannak, ezt nem bírta elviselni és egy éjszaka elszökött a palotából, vissza apjához.

Osman pasa talán magyar származására emlékezett vissza, a magyar lovagiasságra és szívesen fogadta leányát, nem zárta el előtte a háza kapuját, így apja házában élt néhány évig Nigjar. Itt olvasott tovább, írta tovább verseit. Amikor másodszor is férjhez mehetett, a modern törökség egy nyíltszemű reprezentánsához, különben pedig jó nevű íróhoz, előkerültek az asszony versei az asztalfiókból, folyóiratokban és könyvekben kiadásra kerültek és Nigjar Hanum Törökország legünnepeltebb költőjévé lett. Ekkoriban indította meg a harcot a török nők elnyomatása ellen, hadat üzent a fátyolhordozásnak, a vezető szerepet vitt a török nőmozgalmakban. Tulajdonképpen ő volt az első török feminista és verseiben is síkraszállt a török nő emancipációjának eszméjéért.
Természetesen Abdul Hamid zsarnoki uralkodása alatt ezt a tevékenységet nem szívesen nézték, üldöztetésekben volt része, minden lépését figyelemmel kísérték. Apja időközben egy tragikus szerencsétlenség áldozata lett, az egyik régimódi Konstantinápoly felé vezető hidat a hanyag őrök elfelejtették leereszteni és Farkas Osman pasa kocsistul-lovastul együtt a folyó vizébe fúlt.

 

A messzi Magyarország ...
Egy véletlen folytán tudta meg Nigjar Hanum magyar származását. Ez a fölfedezés számára hihetetlen örömet jelentett, a nyugati kultúrához való tartozását érezte megerősödni és fáradtságos munkával igyekezett összeköttetést teremteni magyarországi hozzátartozóival.
A magyar rokonok bizony nem vitték olyan sokra, mint Farkas Adolf, egyszerű sorban éltek Magyarországon, legnagyobbrészt Nagybaracskán, egyesek Budapesten, néhányan pedig Dávodon. Ácsmesterek, asztalosok, vasúti munkások voltak a Farkasok és egyszerű embereknek feleségei lettek a Farkas-lányok is. És ezekhez a családokhoz érkeztek egymásután a török költőnőnek, a pasa leányának vágyódással szeretetteljes levelei. Hatalmas csomó levél van ezeknek a famíliáknak a kezében, éveken át őrizték kincs gyanánt az iratcsomót, próbáltak is válaszolni, küldték maguk és gyerekeik képét, viszonzásul pedig megkapták Nigjar Hanum arcképét.
Egyszerre 1918 nyarán elhallgatott a török rokon. Hónapokig nem jött többé levél tőle, pedig néha hetenként is fölkereste magyar hozzátartozóit francia nyelvű soraival. Hogyan és miképp történt, nem tudják, egyszerre csak megírták a magyar lapok, hogy Nigjar Hanum, nagy nagynevű török költőnő hirtelen meghalt. A levelek legnagyobb részét egy dávodi öregasszony őrzi, s a család állítása szerint ennek olyan természetű iratok vannak a birtokában, amelyekből arra következtethettek, hogy a dúsgazdag török asszony végrendeletileg akar megemlékezni magyar rokonairól, akikhez, mint ő írta, ismeretlenül is a szeretet vonzalomszálai fűzik. A hirtelen halál megakasztotta Nigjar Hanumot egy végrendelet készítésében. |

A halott költőnő örökségét követeli a magyar rokonság
A magyar rokonság már évek óta kísérletezik, hogy a szinte mesés értékű kincsek egy részének birtokába jusson. A Bosporus partján áll pompás palotája, telistele gyönyörű kincsekkel. Ezenkívül is hatalmas vagyon maradt Nigjar Hanum után. A magyar rokonok ezideig a konstantinápolyi osztrák-magyar követség útján próbálkoztak, a külügyminisztérium útján is tettek lépéseket, de évekig ugyanaz volt a válasz: török törvények szerint nem mohamedán vallású hozzátartozók török állampolgártól nem örökölhetnek, azonban legújabban, az egyház és állam szétválasztásával ez a helyzet megváltozott.
A magyar rokonság, összesen hat család, elhatározták, hogy most erélyesebben fogják újra jussukat követelni. Néhány hónap előtt már ügyvédhez fordultak, de ez közben meghalt, egy másik ügyvéd pedig kijelentette, hogy ő hajlandó az egész per-anyagot a rokonságtól megvenni, de különben nem érdemes számára a bonyolult üggyel foglalkozni. De a szegény emberek minden visszautasítás és meddő próbálkozás ellenére nem csüggednek el. Farkas Adolf fivérének és nővérének gyermekei ők, és így az 56 éves korában elhunyt török költőnő legközelebbi hozzátartozói rendületlenül bíznak abban, hogy végre is sikerrel végződnek kísérleteik és legalább is a nagy kincs egy része birtokukba jut. Jogászok véleménye szerint meg is van erre a lehetőség, csak természetesen sok időt és még több költséget igényelne a per eldöntése.

Kié lesz a keleti kincs ?
Egyelőre tehát még csak a hat magyar család fantáziájában él a hányatott életű Nigjar Hantimnak, a magyar származású töröli költőnőnek kincse. De ők büszkén mutogatják Nigjar Hanum leveleit, amelyekben az rokoni szeretettel emlékezik meg róluk és végtelen sajnálkozását fejezi ki afölött, hogy a magyar nyelvet, édesapja anyanyelvét, nem bírja és így kénytelen franciául írni, pedig szeretné magyarul közölni velük, hogy mennyire és milyen nagyon szereti azt az országot, amelyiktől apja elszakadt. Magyar származásának köszönheti, írja — hogy megvolt az ereje ahhoz, hogy szakítson a tradíciókkal és világosan átlásson az őt körülövező sötétségen. Nigjar Hanum csak részben élte meg álmait, törekvései megvalósulását, de versei ma is a felszabadult török asszonyok legkedvesebb olvasmányai.
K. L.

Almaecet készítése házilag

 

Az idő több, mint a pénz

  

"Ma szinte minden művelt ember, ha gazdálkodásról van szó, nyelvén hordja ezt az ismert angol mondást: "Time is money". - Valóban nagyszerű mondás, de szerintem nem eléggé kimerítő, mert ahogy én gondolom, - hogy pontosak legyünk -, azt kellene mondani: Time is more than money! Mert a világ ezer példája mutatja, hogy a gazdag, ha koldusbotra jutott, ismét meggazdagodhatik, sőt gazdagabb lehet, mint valaha; a pénz stb. tehát pótolható, míg az elfecsérelt idő visszavonhatatlanul elveszett." (gróf Széchenyi István)

Rákosi elvtárs étrendje

 Forrás: www.arcanum.hu

Kosztolányid Dezső: Boldog, szomorú dal

 

Magyarok Maradtunk!

 

Zaklató voltam

 

Sorra jelennek meg mostanában a hírek híres és kevésbé híres emberekről, akik állítólag hölgyeket zaklattak. Nekem meg ilyenkor mindig eszembe jut, én már akkor zaklató voltam, amikor ilyen esetekről még szót sem ejtett a sajtó.

A Szovjetuniónak nevezett börtönszigeten világra jönni nem volt egy főnyeremény, de mi, gyerekek erről akkor még semmit sem tudtunk, szüleink, nagyszüleink pedig, saját érdekünkben, nem nagyon igyekeztek felvilágosítani minket. Hazudni nem akartak, az igazság meg életveszélyes volt, mert a gyermek még őszinte, fogalma sincs a politikai konspirációról. Kellő óvatossággal nagyon szépen ki lehet zárni a valóságot a gyermeki világból (akkor még nem volt televízió). Édesanyám mesélte, hogy Sztálin halála idején ő a tanítóképzőbe járt, és amikor bejelentették a szomorú hírt, az egész osztály zokogásban tört ki, pedig alig akadt olyan, akinek a generalisszimusz ne zárta volna lágerbe vagy ne végeztette volna ki valamelyik családtagját.

Jómagam akkor szembesültem életemben először a diktatúrával, amikor felvettek az ungvári egyetemre. Gyakran betértem a város egyetlen áruházába, ahol hamarosan megismerkedtem egy barna kislánnyal, aki kereskedelmi iskolába járt és ott töltötte a gyakorlatát. Kis bögyös, faros csaj volt, minden, mi szem-szájnak ingere és a magam gyámoltalan módján egy kicsit udvarolgattam is neki, ami abból állt, hogy addig beszélgettünk, míg a főnöke rá nem ripakodott.

Egy napon két alacsony, de kigyúrt suhancot találtam nála a boltba, kiderült, hogy a magyar utánpótlás birkózóválogatott edzőtáborozik Ungváron és a fiúk a szomszédos szállodában laknak. Hamar összebarátkoztunk, fel is ajánlottam nekik a segítségemet. Még kétszer találkoztunk, kalauzoltam őket a városban, olykor fordítottam nekik.

A második alkalom után visszatértem a kollégiumba. Másnap elém állt egy negyedikes ukrán szakos fiú, akivel én életemben nem váltottam szót, a nevét sem tudtam és közölte, hogy bizalmasan akar velem beszélni. Leültünk a kollégium folyosóján, bár el nem tudtam képzelni, mit akar tőlem.

-- Adok neked egy baráti jótanácsot – mondta. – Ne találkozz többé a magyarokkal, mert rossz vége lesz!

Hirtelen szóhoz sem tudtam jutni.

-- Mért lenne rossz vége? – kérdeztem. – Nem csinálunk semmi törvénytelenséget.

-- Azt te csak úgy hiszed – felelte most már szigorúbban. – Tudod, hogy a Szovjetunióban a törvény szigorúan bünteti a külföldiek zaklatását? Akár évekre rács mögé kerülhetsz.

-- Miféle zaklatást? – válaszoltam ijedten. – Hiszen ők kértek meg, hogy kalauzoljam őket.

-- Az nem jelent semmit – mondta. – Mire ebből ügy lesz, ők már rég hazamennek, nem fogja őket megkérdezni senki.

A fiúkkal többé nem találkoztam, igaz, néhány napra rá haza is mentek. Én meg azon törtem a fejemet, mit követtem el. Hogyan lettem zaklató. Meg azon, hogy honnan tudtak „bűnös” tevékenységemről. És mi köze volt mindehhez ennek a jóakarónak.

Később, persze, rájöttem, hogy melyik szerv küldte a figyelmeztetést. Meg arra is, hogy minden csoportban volt legalább egy besúgójuk. De engem, ha zaklatásról hallok, mindig valami más jut eszembe.