Erzsi
néni a falu szélén lakott, egy ócska kis düledező parasztházban, melyet még a
nagyapja épített. Szinte kétrét görnyedve járt, legtöbbször bottal, de azért
még rendben tartotta a kertet, ellátta a jószágot, elrakott, befőzött, hogy
legyen mit küldeni az unokáknak. S amikor éppen nem dolgozott vagy imádkozott,
kiült az első szobába az ablak mögé, ahonnan jó messze el lehetett látni. Bár
sokszor ott is imádkozott.
És
várt, egész élete egy nagy várakozás volt. Vagy inkább, több nagy várakozás.
Itt, a mindent látó ablak mögött. Még kislány volt, amikor apát elvitték
katonának a háborúba. Az anyja akkor naponta idetelepedett az ablak mögé, őt az
ölébe vette és vártak. Meg imádkoztak. De apa nem jött. Soha többé nem jött.
Valaki azt mondta, fogságban halt meg, valaki szerint ott maradt a Don-kanyarnál.
De ők csak várták rendületlenül. Ki tudja. Hátha mégis…
Persze,
ő akkor még semmit nem értett ebből. Csak azt, hogy apát elvitték, meg, hogy
anya szomorú és gyakran sírdogál. Ő meg együtt sírdogált vele. Egyetlen vigasza
volt, egy kiscsikó a szomszédban. János bácsi gyakran megengedte, hogy
megölelgesse, megsimogassa Kedvest. Mert így hívták a csikót. Ő meg simogatás
közben a fülébe súgta a bánatát. Nagyon okos ló volt, sokszor még bólogatott
is.
Aztán
orosz katonák jöttek. Elvitték a Kedvest, az anyjával együtt. Ő meg ettől
kezdve már a csikót is ott várta minden nap az ablakban. De nem jött az sem.
Így
teltek az évek, lassan felcseperedett. Szeretett volna tovább tanulni, de nem
lehetett. Kellett a pénz. El kellett menni a gazdaságba, kapálni. Itt ismert
meg Szanyi Jóskát. Akkor már neki is lett szeretője. Aztán Jóskát elvitték
három évre katonának. Őt is mindig ott várta az ablakban.
--
Nem jön az már hozzád vissza! – mondogatták neki a többiek. – Hiába várod.
Biztos elcsavarta a fejét valami orosz bárisnya, azok vadásznak a magyar
fiúkra, mert náluk kevés a férfi.
De
ő tudta, hogy Jóska visszajön, bár három évig nem látta, csak olykor kapott
egy-egy levelet. Ült hát az ablakban és várta. És egy napon meg is érkezett.
Előbb csak egy homályos alakot látott az ablakból az esti szürkületben, aztán
már a katonaruhát is ki lehetett venni. Akkor aztán úgy elkezdett zakatolni a
szíve, hogy majdnem elszédült.
Nemsokára
össze is házasodtak, jöttek a gyerekek, előbb Péterke, aztán Ilonka. Csak az a
nagy szegénység ne lett volna! Sokszor még kenyérre is alig futotta. Egy napon
aztán azzal jött haza Jóska, hogy embereket toboroznak oroszországi
idénymunkára. Meg hogy háromszoros fizetést adnak.
Persze,
hallani sem akart róla, hogy elmenjen az ember, de az addig győzködte (azt a
három hónapot csak kibírjuk, a gyerekeket fel kell ruházni iskola előtt, stb.),
hogy beadta a derekát. Ő meg ettől kezdve mindig az ablakban ült, bár tudta,
hogy három hónapnál előbb úgysem jön vissza.
Aztán
egyszer csak kapott egy hivatalos levelet. Ő nem tudott oroszul, de Kevei
tanító úr lefordította neki. Az állt benne, hogy Jóskát szerencsétlenség érte,
ráborult egy gép és meghalt. Már el is temették, mert a hazaszállítását nem
tudták megoldani, de ha a család szeretné felkeresni a sírt, szívesen
megmutatják.
Attól
kezdve a gyerekekkel hármasban tengették az életüket, de azért minden nap kiült
az ablakba, mert hátha mégis. Mindig van remény.
A
gyerekek felcseperedtek, egy kicsit könnyebb lett az élet. Elkerültek a
városba, családot alapítottak. Előbb még gyakrabban jöttek, hozták az unokákat,
később már csak ünnepre, születésnapra. Ő meg minden nap az ablakban ült és
várta őket.
Így
is találták meg, a falnak dőlve, a kilincsbe kapaszkodva. Arca kisimult,
földöntúli mosollyal nézett a semmibe. Összeszaladtak az emberek.
--
Vajon kit látott jönni az úton, hogy ennyire örült? – szólt a szomszédasszony.
--
Talán a Jóistent – tűnődött hangosan a tiszteletes úr. – Most vele van
találkozója.
