A 70-es, 80-as években egy szovjet egyetemista nem nagyon tudott utazni, még országon belül sem, egy kárpátaljai magyarnak anyaországiakkal találkozni, barátkozni meg pláne nem lehetett. Így aztán kapóra jött, amikor a Komszomol (Magyarországon KISZ) utazási irodája tolmácsokat, idegenvezetőket toborzott az ungvári egyetem magyar hallgatói között. Bár az egyetemről, majd később a munkahelyemről nem volt könnyű elszabadulni, évente három-négy alkalommal azért sikerült elutazni egy-egy csoporttal valamelyik szovjet nagyvárosba.
A hatalom mindkét oldalon nagyon fontosnak tartotta, hogy az akkori állami ünnepeken magyar turisták érkezzenek a nagy testvérhez, hiszen közösen kellett ünnepelni. Ilyen ünnep volt például az április negyedike, Magyarország „felszabadulásának” évfordulója (bár azóta kiderült, ez is hazugság volt, még napokkal később is folytak harcok az ország területén). Ilyenkor mindig különvonat érkezett, rajta 9-10 turistacsoporttal.
Egy alkalommal március végén érkezett meg a vonat az országba, és április negyedikén Kijev egyik szállodájának éttermében rendeztek számunkra ünnepi ebédet, amikor is a menü ugyanolyan volt, mint máskor, de nem lehetett ám csak úgy beleszabadulni a habzsolásba, ugyanis a vonattal érkező funkcionáriusok és a helyi pártapparátus vezetői hangzatos beszédekkel üdvözölték egymást.
Ültünk tehát az étteremben, egy emelvényen elhelyezett hosszú asztal mellett a vezetők, nem messze tőlük kisebb asztaloknál mi, tolmácsok, távolabb pedig a turisták. Mi négyen voltunk az asztalnál, velem szemben egy barátom, két oldalunkon egymással szemben pedig két lány, az egyiknek rövid volt a haja, a másiknak szép hosszú, hullámos (ennek később még lesz jelentősége).
Szóval ott ültünk, hallgattuk a beszédeket a proletár internacionalizmus és a népek közötti barátság, illetve a szocializmus nagyszerűségéről, de már nagyon éhesek voltunk. A pincérek pedig, talán időtakarékossági okokból, talán mert maguk is unták már a sok szöveget, közben kihozták a párolgó zöldséglevest, melynek illata még inkább próbára tette türelmünket. Mi ketten, férfiemberek nem is bírtuk sokáig, testünkkel eltakarva, fölé hajolva, elkezdtük szépen kanalazni, előbb csak mintha kóstolgatnánk, aztán egyre bátrabban. A lányok sokkal fegyelmezettebbek voltak, vagy kevésbé bátrak, ők továbbra is üveges szemmel meredtek a levesre.
Miután a pincérek látták, hogy kiürült a tányérunk, hozták a második fogást, ami virsli volt, burgonyapürével. Ekkor már a lányok sem bírták tovább, elkezdték kanalazni a levest, mi pedig, felbátorodva, nekiláttunk a második fogásnak. Közben, persze, hallgattuk az ünnepi beszédeket. Vettem a villát és bele akartam nyomni a virslibe, de nem ment. Újra próbálkoztam. Akkor sem sikerült. És akkor végzetes hibát követtem el.
-- Hát, emberek, most aztán igen nagy dilemmában vagyok – súgtam oda a többieknek.
-- Miféle dilemmában? – kérdezte valaki.
-- Hát… nem tudom eldönteni – mondtam --, hogy ez a virsli túl szűz vagy a villám nem eléggé férfi.
A rövidhajú lánynak épp tele volt a szája a zöldséglevessel és úgy kirobban belőle a röhögés, hogy szinte spriccelt az étel, egyenesen a szemben ülő kolléganőnk szép hosszú, göndör hajára, melyen egy-egy darabka sárgarépa, petrezselyemlevél és tészta fenn is akadt. A közeli asztaloknál ülők, velünk együtt, röhögni kezdtek, a távolabbiak viszont nem értették, mi történik, felugrottak és közelebb jöttek. Az így kialakult anarchia aztán véget vetett az ünnepi beszédeknek is.
Ebéd után azonnal raportra hívott a közvetlen főnököm és jó barátom. Miután elmeséltem neki a történteket, közölte velem, hogy ennek még lesznek következményei és egyébként sem lehet engem emberek közzé engedni.
Miután hazatértünk Ungvárra, be kellett mennem az utazási irodára, a szokásos elszámolások és papírmunka végett. Most azonban nem a szokásos mosolyok fogadtak, be kellett mennem raportra a nagyfőnökhöz. Ahhoz a nagyfőnökhöz, aki ritkán ereszkedett le hozzánk, az irodát leginkább a nagyon aranyos és kedves helyettese irányította. Itt, persze, újra elő kellett adnom a történetet és bár láttam rajta, hogy a pokolba kíván, alig tudta megállni nevetés nélkül.
Aztán előhúzott a fiókból egy levelet, melyben a kijevi főnökség azzal vádolt, hogy valószínűleg elszabotáltam az ünnepséget, követeli az eset azonnali kivizsgálást és megbüntetésemet. A levél ezzel a mondattal zárult: „Ideológiai képzettsége hiányos.”
Végül megúsztam a dolgot, állítólag annak köszönhetően, hogy sok kolléga szót emelt az érdekemben. A büntetésem az lett, hogy egy évig nem utazhattam, de ezt egyébként sem terveztem, mert már nem engedtek volna el a munkahelyemről.
Szóval, büszkén állíthatom, nekem papírom van róla, hogy az ideológiai képzettségem hiányos. Igaz, fogalmam sincs, egyáltalán megvan e még, vagy a múlt homályába veszett a nagy Szovjetunióval és a proletár internacionalizmussal együtt.
