Hogy a saját életünket élhessük

 

„Ismerjük meg szüleink életét, hogy a saját életünket élhessük. Minél kevésbé ismert számunkra a szüleink élete, annál intenzívebben jelenítjük meg azt a saját életünkben. A második világháború utáni Németországban pszichológusok, pszichiáterek arra a döbbenetes dologra figyeltek fel, hogy miközben a szülők semmit sem mondtak gyerekeiknek a saját életükről, ők mégis elkezdték annak szimbolikus megélését és továbbvitelét. Például egy anorexiás kislány, akivel szinte semmit sem közöltek a szülei arról, hogy mi történt velük Auschwitzban, a pszichiáterének azt mondta: én is éppen 28 kiló vagyok, mint az anyám volt a lágerben. Ez volt a gyerek számára az egyetlen szál, ami a kapcsolatot jelentette az anyjához, mert erről a tényről tudott. De az anya különben nem volt hajlandó beszélni az életének erről a szakaszáról. Ennek az lett a következménye, hogy a gyerek magára vette e titkot terhét, és olyasmit próbált megélni, amit az anyjánál kellett volna hagynia. Már teljesen munkaképtelen volt, ott feküdt 28 kilósan az ágyában, és mi volt az éjjeliszekrényén? Az édesanyjának a kiskanala, amit Auschwitzban használt, miközben körülbelül annyit is evett, mint ő. Ezeknek a helyzeteknek a feloldásában nagy segítség, ha a szülők – számukra is elfogadható formában – beszámolnak arról, hogy mi történt velük, és kifejezik azt, hogy ezzel nekik kell foglalkozniuk, nem pedig a gyerekeiknek. Tehát ismerjük meg szüleink életét, hogy a sajátunkat élhessük! Nem feladatunk az övékét feldolgozni és megoldani. Hány és hány helyzet szól arról, hogy valaki, aki gyerekkorban megszokta, hogy megmenti az anyját az apjával szemben, vagy lelkére beszél a részeg apjának, hogy ne igyon többet, felnőttként is újból és újból megpróbálja megmenteni a szüleit. Pedig ez nem az ő dolga.” (Pál Feri)

Az ősz mosolya

 Tar Béla barátom fotója.

Magyar született

 

Amikor befejeztem a kilencedik osztályt, úgy döntöttem, én pénzt akarok keresni. Lehet, hogy tévedek, de úgy emlékszem, a mi korosztályunk hamarabb szeretett volna felnőtt lenni a mai fiataloknál, fontosabbnak tartotta, hogy lássák, ő már férfi a talpán. Mert bár korábban, 14 évesen, néhány hétig dolgoztam már egy állami gazdaságban, azt aligha lehetett komoly munkának nevezni.

Akkoriban Munkácson laktunk, és némi protekcióval sikerült is elhelyezkednem a helyi gyümölcsléüzemben. Az üzem a város szélén volt, a ládaszegező brigádba osztottak be, két öreg szaki mellé, akik nagy örömmel, mondhatni atyáskodó figyelemmel fogadtak. Ez azonban nem akadályozta őket abban, hogy, amiként ezt ma mondanánk, jól meg ne szívassanak. Egyszer például elküldtek a gépműhelybe szemmértékért, ahol egy csomó olajos, rozsdás vasat raktak bele nekem egy ócska vödörbe, azt cipeltem át a gyárudvaron. De ez nem volt elég, a két öreg visszazavart, mondván, hozzak másikat, mert ilyen rozsdás szemmértékkel nem lehet dolgozni. A gépműhelyből meg azzal küldtek vissza, hogy ne válogassanak, ez van és kész. Kálváriámnak végül a főmérnök vetett véget, aki meglátott az udvaron és megkérdezte, mit mászkálok itt fel-alá, majd alaposan leteremtette a két „vén hülyét”.

Sok fontos dolgot tanultam tőlük és nem csupán a ládaszögezést illetően. A műhelyünk egy ócska deszkaépület volt, korábban talán valami csűrnek használhatták. Csak rossz idő esetén dolgoztunk benn, egyébként inkább csak raktárként szolgált. Délben, amikor elfogyasztottuk az otthonról, újságpapírban hozott ebédünket, felfeküdtünk a csűr közepén álló nagy asztalra, szunyókáltunk egy kicsit. Akinek itt nem jutott hely, az a földes padlóra döntött deszkákon aludt.

Ilyenkor aztán felbukkantak a főbérlők, tehát az egerek, nyilván az elhullajtott ételmaradékra jöttek. Előbb, enyhén szólva, meglepődtem, amikor a deszkán szunyókálva kinyitottam a szememet és azt láttam, hogy az arcomtól alig fél méterre egy egér rágcsál valamit. A két öreg szaki azonban (az egyik ruszin, a másik sváb, de mindketten jól beszéltek magyarul), igazából háziállatokként tekintettek az egerekre, etették, sőt idomították őket és engem is megpróbáltak erre megtanítani.

Néhány nappal munkába állásom után egy szőke, mosolygós, velem egy idős gyerek állt meg az ajtóban, őt is ide vették fel. Nem csak annak örültem meg, hogy lesz egy korombeli munkatársam, hanem annak is, hogy kiválóan beszélt magyarul. Azonnal megpróbáltam neki átadni néhány napos tapasztalataimat.

Mint kiderült, ő ukrán iskolába járt. Egyszer megkérdeztem, honnan tud ilyen jól magyarul, mire elmondta, hogy az apja sváb, az anyja ruszin, a nagymamája magyar, a másik nagypapája pedig orosz.

-- És te? Te minek tartod magad? – kérdeztem tőle.

Látszott, hogy meglepte, sőt megdöbbentette a kérdésem.

-- Hát, hogy őszinte legyek, nekem fogalmam sincs – felelte hosszas gondolkodás után.

Másnap aztán látszott, hogy valami bántja, de hiába faggattuk, nem szólt semmit. Délben, ebéd után, de még egerezés és szunyókálás előtt megszólalt.

-- Tegnap otthon végigkérdeztem az egész családot, hogy mi vagyok én, de csak hümmögtek. Azt mondták, hogy szovjet vagyok, de olyan nincs. Olyan nyelv sincs. Meg azt is mondták, ezt nekem kell eldöntenem – panaszolta. – Pedig olyan jó lenne tartozni valahová.

Ültünk, gondolkodtunk, hümmögtünk mi is. Nem tudtunk neki adni semmilyen okos tanácsot.

-- Megvan! – kiáltott fel ekkor az öreg ruszin. – Válogatott meccset szoktál nézni?

-- Hát persze, hogy szoktam – felelte a fiú kicsit értetlenül.

-- Aztán kinek szoktál szurkolni? – folytatta az öreg.

-- Kinek, kinek? – hát a magyaroknak –, vágta rá.

-- Akkor meg mi a kérdés? – felelte a másik.

A fiú felállt, kihúzta magát, szinte kivirult és körbe sétált a vén csűrben köztünk és az egerek között, elégedetten, mint egy bokszoló a győztes meccs után a ringben. Magyar született.

 

Nagy Szilárd feat. Ragány Misa: Omega (Benkő László emlékére)

 

Nem neked alszom!

 

I. Galba, a  Nero  halála  után  trónra  került  római  császár,  hispániai  helytartó korában  egy  lakomán  észrevette,  hogy  egy  fontos  udvari  személyiség hevesen  csapja  a  szelet  a  feleségének.   A  számító  Galba  úgy  vélte,  hogy ez  a  kapcsolat  alkalmilag  még  hasznára  lehet,  s  mikor  a  lakomaterem már  kiürült,  végignyúlt  heverőjén  és  mély  alvást  színlelt,  alkalmat  adva ezzel  is  neje  csábítójának  a  mind  hevesebb  ostromra.  

Miközben  a  párocska a  terem  távolabbi  sarkába  suttogott,  egy  szolga,  aki halkan besurrant,  megpróbált  a  horkoló  Galba  melletti  asztalról  elcsenni  egy értékes  aranyedényt.   A  fukarságáról  közmondásos  Sulpiciusok  nemzetségéből  való  Galba  azonban  félig  hunyt  szemmel  is  észrevette  a  tolvajlást,  s odasziszegte  a  megrettent  szolgának :

-  Te tökfilkó !  Nem  neked  alszom !