A megértő asszony

 

Állítólag Robert de Niro mesélte a következő történetet.

„Ötvenévnyi házasság után egy napon figyelmesen megnéztem a feleségemet és azt mondtam neki:

- 50 évvel ezelőtt kicsi lakásom volt, ócska kanapén aludtam, fekete-fehér tévét néztem, most pedig mindenem megvan, de egy 69 éves nővel bújok ágyba. 

Feleségem intelligens asszony, nem sértődött meg, nem is hordta le a fejem, annyit mondott, éljek csak bátran a lehetőséggel és keressek egy 19 éves ifjú hölgyet! Még segít is nekem. Gondja lesz arra, hogy ismét egy kis lakásban, szaladt kanapén ócska fekete-fehér tévét nézhessek.”

 

Vekerdy Tamás: Modern gyermeknevelés (Nyitott Akadémia)

 

Kedves Jézuska!

 

Ne haragudj, hogy levelemmel zavarlak, tudom, ilyenkor, karácsony előtt sokan fordulnak hozzád. Nem is kérni szeretnék tőled, mint a többiek, csak kérdezni. Amikor Béci berúgta a labdával az ablakot az iskolában és a kamerák nem mutattak semmit, Gizike néni azt mondta, te mindent tudsz és mindent látsz, és akkor Béci megijedt és bevallotta.

Szóval, te biztosan tudnál nekem segíteni, mert egyre azon töröm a fejem, hogy lehet valakiből kiszeretni. És mit kell tenni ahhoz, hogy az emberből kiszeressenek. Ezen azóta gondolkodom, hogy egyszer megkérdeztem nagyitól, hová lett az apukám, mire azt mondta, még meg sem születtem, amikor kiszeretett anyából.

Ezt nem értem. Hogy lehet valakiből kiszeretni? Csak szeretem, szeretem, aztán egy reggel arra ébredek, hogy már nem is? Szerintem ez lehetetlen. De, amikor nagyit kérdezgettem, csak a vállát vonogatta. Pedig én azt hittem, a felnőttek mindent tudnak. De még annyit sem tudnak, mint én. Mert én tudom, hogy soha nem tudnék kiszeretni anyából. Még akkor sem tudtam kiszeretni, amikor megvert. Pedig direkt figyeltem magam, hogy szeretem-e még. És szerettem. És szeretni is fogom mindig, amíg élek.

Bár néha úgy gondolom, ő néha kiszeret belőlem. Egyszer azt kiabálta nekem, ha nem lennék, akkor ő már árkon-bokron túl lenne. Nem értettem. Mi van az árkon-bokron túl, amit jobban szeret, mint engem? És ki szereti ott jobban, mint én? Hiába kérdeztem nagyitól is. Csak sóhajtott és legyintett. Szerintem azért, mert már ő is kiszeretett anyából. Amikor megbetegedtem és anya arra kérte, hogy vigyázzon rám, akkor azt válaszolta, vigyázzon rám, aki megszült.

Ők, persze, azt hitték, hogy nem hallom, mert kiküldtek az udvarra játszani, de én egy kicsit hallgatództam. Tudom, hogy csúnya dolog, de kíváncsi voltam, hogy mi lesz. Akkor már tudtam, hogy a nagyi kiszeretett anyából. Aztán az is eszembe jutott, hogy talán nem is anyából, hanem belőlem szeretett ki. Akkor határoztam el, hogy a végére járok a dolognak. Mert nem tudom, mi rosszat tettem, ami miatt kiszeretett belőlem. Vagy az is lehet, hogy nem szeretett soha? Akkor hogy lehet, hogy én még mindig szeretem.

Kérlek, segíts, Jézuska! Magyarázd ezt el nekem. Nagyon fontos! Ha tudnám, hogy mért szerettek ki belőlem, akkor megérteném, mit rontottam el. És akkor meg tudnám javítani.

Ugye, te még szeretsz engem? Segítségedet előre is köszönöm! Sok szeretettel:

 

Sanyika

 

 

Vasárnap az egész ország kegyeletes részvéte mellett temették el Munkácson a cseh orvtámadás hősi halottait

 

(Megjelent: Esti Újság, 1939.01.10.)

Munkács, január 9.
Páratlanul hatalmas és fájdalmasan szép volt az a temetés, amelyet vasárnap Munkácson a magyar nemzet rendezett hat elesett vitézének, akik Munkács védelmében estek el, valamint annak az egyszerű ruszin asszonynak, akit a csehek golyója ölt meg Oroszvégen. Ezrek és ezrek sorakoztak fel a munkácsi városháza előtti hatalmas téren, hogy a végtisztesség megadásánál jelen legyenek. A tér közepén emelvény állott, azon fe­kete lepellel letakarva katafalk s a katafalkon hét koporsó.
Minden koporsón magyar nemzeti színű lepel. A koporsók előtt az emelvény felőli oldalon piros-fehér-zöld szalagos koszorúk százai, középen a magyar kormány ko­szorúja, amelyet Jaross Andor miniszter hozott Budapestről. Jobbra tőle Munkács város koszorúja, amelynek szalagján ez a felírás volt olvasható: „Köszönjük, hogy megmentettetek. — Munkács városa.”
Szemben a katafalkkal a magyar önkén­tesek, a másik oldalon a munkácsi ma­gyar nemzetőrség helyezkedett el, amely oly példás vitézséggel vett részt a város védelmében.
Az óriási tömegben példás volt a rend. A koporsók melletti emelvény közvetlen közelében ott állott az a hatalmas kará­csonyfa, amelyet a magyarság állított fel, s amely most a görögkatolikus karácso­nyon is hirdeti a magyar szeretetet s á magyarság béke iránti készségét. Két óra után néhány perccel Bertók Béla munká­csi református püspök megkezdte gyász­beszédét a díszemelvényről. A református püspök imádságos szavainak befejezése után Sörös János római katolikus esperes plébános kezdte meg a katolikus gyászszertartást és meleg hangú gyászbeszéd­ben búcsúztatja Munkács hősi halottait. Utána Tichy Kálmán görögkatolikus lel­kész végezte a görögkatolikus gyászszertartást. Az egyházi szertartások befejezése után az egyesített dalárdák a Szózatot énekelték el.

 
A gyászbeszéd
Ekkor lépett a díszemelvény elejére Vozáry Aladár képviselő s a következő be­szédet mondotta:
— Két nap múlva két hónapja lesz an­nak, hogy a késő ősz koraestjében ugyan­ezen a helyen állt és várt Munkács város egész lakossága, hogy köszöntse a felsza­badulást hozó magyar honvédséget, s bol­dog örömmel keblére boruljon minden magyar édesanyjának: Magyarországnak. Akkor, azok az órák az Egek Urához in­tézett hálaadásnak és örömujjongásnak voltak fenséges és boldog órái. Most itt van Munkács város egész lakossága,— de nem öröm, hanem gyász ül az arco­kon, nem boldogságot, hanem fájdalmat sugároznak szemeink. Azon az emelvényen, amelyen a felszabadulást ünnepeltük, ahonnan akkor örömujjongás hallatszott, most ravatal áll, s a ravatalon hat koporsó.
Ebben a hét koporsóban hat talpig magyar férfi és egy egyszerű rutén asszony fekszik. Életüket vesztették, mert magyarok voltak és rajongva szerették hazájukat. Munkács városának már sok hősi halottja van, s ez a hat férfi most mint újonc a hősök sorában az el­sők között áll. Amióta az államok között nemzetközileg megállapított érint­kezés van, ilyen galádság még nem történt egy nemzet ellen, mint amellyel 1939. január 6-ának kora hajnalán megtámadták Oroszvéget és Munkácsot.
Ez nem egyes fanatikus egyének fegyel­mezetlen szándékából fakadt, mert ami akkor Oroszvég és  Munkács ellem, irá­nyult, az egy állam hadserege egy részé­nek pontosan és tervszerűen előkészített támadása volt egy város békés polgári la­kossága ellen.
A támadók az úgynevezett cseh­szlovák hadseregnek rendes sorkatona­ságából valók voltak. Kiszámított volt ez a támadás, mert tudták a csehek, hogy a magyar kormány és a magyar hadsereg vezetősége tisztelet­ben tartva a nemzetközi megállapodást, csak a legkisebb békelétszámú katonai csa­patokat tartotta Munkácson és környékén. Stratégiai tervszerűséggel történt az orv­támadás. Ezt nemcsak a támadó osztagok felvonulása, háromoldalú támadása, tüzér­ségi előkészítése és hosszú tüzelése bizo­nyítja, hanem bizonyítják azok a csehszlovák okmá­nyok is, amelyeket a támadást vezető csehszlovák páncélkocsi belsejében, to­vábbá a mélyen bent a mi területün­kön elesett, megsebesült, vagy fog­ságba került csehszlovák katonáknál találtunk.
Ami itt, Munkácson és Oroszvégen 6-án hajnalban történt, azt sem kimagyarázni, sem letagadni nem lehet. És mégis csúfos kudarcot vallott az orv­támadás, mert a kis magyar őrségek, a segítsé­gükre siető önkéntesek, a kislétszámú honvédek, rendőrök, csendőrök és a munkácsi magyar nemzetőrök több helyről bekeríttetve, még hátulról is megtámadtatva, nemcsak hogy felvet­ték a harcot a cseh páncélkocsikkal, nehéz géppuskákkal és golyószórók­kal, hanem azonnal ellentámadásba mentek át.
A magyar vitézségnek és hősiességnek csodálatos példáját mutatták ezek a ma­gyar fiúk.
Meghajlunk dőltük és megörökítjük emléküket. A magyar kormány tisztele­tét fejezi ki előttük és kiküldött minisz­terével a felszabadult részeknek elisme­rését tolmácsolja.
— A hetedik koporsó egy tízgyermekes rutén anya koporsója. Karácsonyra ké­szültében érte a „szláv testvérek” halálos golyója. Idehoztuk koporsóját a városunk főterén felállított karácsonyfa tövébe, a magyar hősi halottak közé. Halála és ko­porsója jelképezi a magyarság és a be­csületes ruszin őslakosság ősi testvérisé­gét, évszázados vérszerződéses történelmiségét. Itt van a helyed egyszerű rutén asszony a mi hősi halottaink között, akik most veled együtt az Úristen elé járulnak. Ha majd a katonák lejelentkeztek, borulj oda a népedet jellemző mély vallásosság­gal égi atyánk lábaihoz s kérd meg őt, elégelje meg már a ruszin nép szenvedé­seit, rabságban sínylődését és adja vissza a ruszinságnak azt az éle­tet, amelyet a múltban élt itt, az ősi földön, a magyarsággal való szent test­vériségben!

 
Elhantolják a hősi halottakat
Vozáry Aladár gyászbeszéde után az egyesített városi dalárdák a Himnuszt énekelték el, majd megindult a végtelen hosszúságú gyászmenet. Az utcák gyalog­járói mindenütt tömve voltak közönség­gel. Elől a díszszázad vonult, utána a ma­gyar diákok vitték kettesével a koszorú­kat. Azután az egyházak képviselői, szent egyetértésben az összes felekezetek papjai. Azután következett a hét koporsó, amelye­ket a honvédek négyesével vittek a vállu­kon. A koporsók két oldalán diákok vo­nultak, fáklyával a kezükben. Az öt ön­kéntes koporsója után következett Hettenthai tűzoltóé, amelyet a munkácsi tűzoltó bajtársak vittek a vállukon, majd a sze­gény rutén asszony, Csubirkáné koporsója s utána a férje és tíz gyermeke.
A koporsók után lépkedett Jaross An­dor felvidéki miniszter, vele egy sorban Korláth Endre főispán. Nemes József megyei biztos, vitéz Ötvös Sándor ezredes, dandárparancsnok, Fekésházy Zoltán alispán, Árvay Adorján dr. főkapitány, a második sorban Endrődy Sándor és Szentiványi István alezredesek (városi és járási katonai parancsnokok), Karabélyos és Hegedűs alezredesek, zászlóaljparancsnokok, Sassy Emil őrnagy, Vozáry Aladár képviselő, Engelbrecht István dr. munkácsi polgármesterhelyettes, majd a bajtársak, barátok, gyászoló isme­rősök végtelen sora. Több mint két kilo­méter hosszú volt a menet.
Az elesett magyar hősöket nem lehet a munkácsi köztemetőben eltemetni, mert az még a csehek kezében van.
A város belsejében lévő 53 éve lezárt régi református temetőben ástak szá­mukra öt új sírt. Két halottat hozzátar­tozóik elszállítottak. Az egész óriás gyász­menet kivonult a temetőbe. A közönség soraiban ott volt bekötött fejjel Dudinszky Béla dr. főszolgabíró, aki, noha parlamen­ter volt, a csehek golyószóróval megsebe­sítettek. A gyászoló közönség, élén Jaross Andorral, mély meghatottsággal állta kö­rül a sírgödröket. A lelkészek búcsúztató szavai után lassan oszlani kezdett a kö­zönség, de mindenkinek az arcán látni lehetett, hogy a munkácsi magyarság és ruténség sokáig nem fogja elfelejteni a péntek hajnalban történteket.

Elmúlás

 Tar Béla barátom fotója.

MAGYAR SEGÍTSÉG - VARSÓI CSATA 1920