(Megjelent:
Pénzügyi Közlöny, 1920.06.10.)
A budapesti fővámhivatalnak Záhony községben a Tisza hídján át Csap felé vezető közúton, a
vámáruforgalom hivatalos elintézése, valamint a behozatali és kiviteli tilalmak
ellenőrzése czéljából „A budapesti m. kir. fővámhivatal kirendeltsége Záhony" elnevezéssel egy ideiglenes
jellegű kirendeltsége állíttatott fel, mely működését már megkezdette.
A képen: Régi határkő a záhonyi hármashatárnál.
Az egész úgy kezdődött, hogy egy napon anyám bejelentette, öltönyt kell venni ennek a fiúnak, mármint nekem. Mert bármikor jöhet egy lakodalom vagy temetés, ahová fel kell öltözni.
A hatvanas évek második felében jártunk, amikor szinte mindenki szegény volt, mint a templom egere. Egy kis Kárpátaljai faluban, Ráton éltünk, a szüleim nevetséges fizetésért tanítottak, de egyáltalán nem lógtunk ki a sorból. Emlékszem, nekem volt először bőr focilabdám, nagyapám vette a tizedik születésnapomra és a barátaim mind úgy néztek rám, mint egy krőzusra.
Igazi öltönyük, persze, nekik sem nagyon volt, mert ha felveszel valami szövetnadrágot és hozzá olyan zakót, amilyen éppen van, azt aligha lehet öltönynek nevezni. Ezért aztán némi izgalommal vártam a vásárlás megejtését, már el is képzeltem magam, mint komoly férfiembert. Nyilván a faluban nem lehetett öltönyt venni, a kereskedelmi ágazatot egyetlen élelmiszerbolt képviselte, melyben általában még a legalapvetőbb dolgokat sem lehetett beszerezni, ezért egy délután bevonatoztunk Ungvárra.
A vásárlás nem tartott sokáig, egyetlen olyan konfekcióöltöny volt, melyet, ugyan komoly fenntartásokkal, de rám lehetett adni, ám öltönynek öltöny volt, még akkor is, ha tervezője mindvégig részeg lehetett az alkotó folyamat során és egyébként is lötyögött rajtam egy kicsit. Én nagyon elégedett voltam vele, főleg, hogy otthon fel kellett próbálnom, megmutatnom az egész családnak, melynek tagjai elismeréssel veregették a vállamat és többször is elmondták, immár igazi férfi, sőt úriember vagyok.
Alig vártam a vasárnapot, hogy megmutathassam új büszkeségemet a barátaimnak. A faluban nem nagyon volt szórakozási lehetőség, vasárnap délután a férfiak nagy része a bolt mögötti üres területen kuglizott vagy kártyázott, a fiatal fiúk serényen állítgatták nekik a bábut egy kis borravaló reményében. A helyet elsősorban stratégiai fekvése tette igazán alkalmassá erre a feladatra, mert a szomszédban volt a kocsma, így bármikor el lehetett szalajtani valakit egy kis utánpótlásért, ha kifogyóban voltak a sörkészletek.
A többi gyerek és fiatal ilyenkor kiöltözve sétálgatott a faluban, persze lányok és fiúk külön-külön, bár a rámenősebb legénykék feltűnően sokat legyeskedtek a lányok körül. A sétát néha megszakították, mert betértek egy-egy pajtásukhoz megpihenni, ahol legtöbbször finom süteménnyel is megvendégelték őket. És erre az egész programra az idősebb, illetve középkorú asszonyok tették fel a koronát, akik vasárnap délutánonként kiültek a szinte minden ház előtt felállított padokra, ahol jól kibeszélték a fiatalokat, ki hogy öltözik, ki kibe szerelmes, stb., de olykor még a korosabbakat is.
Szóval úgy gondoltam, hogy a vasárnap délután nekem is kitűnő alkalom lesz az új öltöny bemutatására. Meg is kérdeztem anyámat, felvehetem-e, ő pedig teljes mértékben átérezte izgalmamat és áldását adta a dologra.
Én akkoriban tanultam biciklizni. A gyerekbiciklit persze hírből sem ismertük, mindenki a felnőtt kerékpáron tanult meg tekerni és bár általában megszenvedett vele, előbb-utóbb sikerrel vette az akadályt. Talán nem teljesen véletlen, hogy elfelejtettem anyámnak megemlíteni, én a biciklivel megyek bemutatni az új öltönyömet.
A házunk előtt egy öles árok volt, melynek nyáron általában csak az alján állt egy kis víz, viszont majd félméteres fekete iszap rejtőzött az alján. Kitoltam hát apám férfibiciklijét a kapun, megálltam a kishídon, ráléptem a pedálra és jó nagy lendületet vettem, hogy át tudja emelni a lábamat a vázon. Ebben a pillanatban a nadrágom, melynek elég széles szára volt, beakadt az ülésbe, mire én rántottam egyet, amivel átestem rajta, egyenesen hassal az iszap kellős közepébe, a bicikli meg hanyatt vágta magát a hídon.
Ott hasaltam az iszapban, de amikor észrevettem, hogy a szomszéd kapu előtt üldögélő asszonyok a megmentésemre akarnak sietni, szégyenemben kiugrottam az árokból, beszaladtam az udvarra és becsaptam magam mögött a kiskaput. Aztán tétova léptekkel elindultam a bejárati ajtó elé.
Ahogy bekanyarodtam a ház sarkánál, rövid, de rettentő sikoltást hallottam. Felnéztem. Soha nem felejtem el anyám döbbent és rémült arcát a nyári konyha ajtajában, amint bámulta azt a szutykos kis krampuszt.
