Az
egész úgy kezdődött, hogy egy napon anyám bejelentette, öltönyt kell venni ennek
a fiúnak, mármint nekem. Mert bármikor jöhet egy lakodalom vagy temetés, ahová
fel kell öltözni.
A
hatvanas évek második felében jártunk, amikor szinte mindenki szegény volt,
mint a templom egere. Egy kis Kárpátaljai faluban, Ráton éltünk, a szüleim
nevetséges fizetésért tanítottak, de egyáltalán nem lógtunk ki a sorból.
Emlékszem, nekem volt először bőr focilabdám, nagyapám vette a tizedik
születésnapomra és a barátaim mind úgy néztek rám, mint egy krőzusra.
Igazi
öltönyük, persze, nekik sem nagyon volt, mert ha felveszel valami
szövetnadrágot és hozzá olyan zakót, amilyen éppen van, azt aligha lehet
öltönynek nevezni. Ezért aztán némi izgalommal vártam a vásárlás megejtését,
már el is képzeltem magam, mint komoly férfiembert. Nyilván a faluban nem
lehetett öltönyt venni, a kereskedelmi ágazatot egyetlen élelmiszerbolt
képviselte, melyben általában még a legalapvetőbb dolgokat sem lehetett beszerezni,
ezért egy délután bevonatoztunk Ungvárra.
A
vásárlás nem tartott sokáig, egyetlen olyan konfekcióöltöny volt, melyet, ugyan
komoly fenntartásokkal, de rám lehetett adni, ám öltönynek öltöny volt, még
akkor is, ha tervezője mindvégig részeg lehetett az alkotó folyamat során és
egyébként is lötyögött rajtam egy kicsit. Én nagyon elégedett voltam vele,
főleg, hogy otthon fel kellett próbálnom, megmutatnom az egész családnak,
melynek tagjai elismeréssel veregették a vállamat és többször is elmondták,
immár igazi férfi, sőt úriember vagyok.
Alig
vártam a vasárnapot, hogy megmutathassam új büszkeségemet a barátaimnak. A
faluban nem nagyon volt szórakozási lehetőség, vasárnap délután a férfiak nagy
része a bolt mögötti üres területen kuglizott vagy kártyázott, a fiatal fiúk
serényen állítgatták nekik a bábut egy kis borravaló reményében. A helyet
elsősorban stratégiai fekvése tette igazán alkalmassá erre a feladatra, mert a
szomszédban volt a kocsma, így bármikor el lehetett szalajtani valakit egy kis
utánpótlásért, ha kifogyóban voltak a sörkészletek.
A
többi gyerek és fiatal ilyenkor kiöltözve sétálgatott a faluban, persze lányok
és fiúk külön-külön, bár a rámenősebb legénykék feltűnően sokat legyeskedtek a
lányok körül. A sétát néha megszakították, mert betértek egy-egy pajtásukhoz
megpihenni, ahol legtöbbször finom süteménnyel is megvendégelték őket. És erre
az egész programra az idősebb, illetve középkorú asszonyok tették fel a
koronát, akik vasárnap délutánonként kiültek a szinte minden ház előtt
felállított padokra, ahol jól kibeszélték a fiatalokat, ki hogy öltözik, ki
kibe szerelmes, stb., de olykor még a korosabbakat is.
Szóval
úgy gondoltam, hogy a vasárnap délután nekem is kitűnő alkalom lesz az új
öltöny bemutatására. Meg is kérdeztem anyámat, felvehetem-e, ő pedig teljes
mértékben átérezte izgalmamat és áldását adta a dologra.
Én
akkoriban tanultam biciklizni. A gyerekbiciklit persze hírből sem ismertük,
mindenki a felnőtt kerékpáron tanult meg tekerni és bár általában megszenvedett
vele, előbb-utóbb sikerrel vette az akadályt. Talán nem teljesen véletlen, hogy
elfelejtettem anyámnak megemlíteni, én a biciklivel megyek bemutatni az új
öltönyömet.
A
házunk előtt egy öles árok volt, melynek nyáron általában csak az alján állt
egy kis víz, viszont majd félméteres fekete iszap rejtőzött az alján. Kitoltam
hát apám férfibiciklijét a kapun, megálltam a kishídon, ráléptem a pedálra és
jó nagy lendületet vettem, hogy át tudja emelni a lábamat a vázon. Ebben a
pillanatban a nadrágom, melynek elég széles szára volt, beakadt az ülésbe, mire
én rántottam egyet, amivel átestem rajta, egyenesen hassal az iszap kellős
közepébe, a bicikli meg hanyatt vágta magát a hídon.
Ott
hasaltam az iszapban, de amikor észrevettem, hogy a szomszéd kapu előtt
üldögélő asszonyok a megmentésemre akarnak sietni, szégyenemben kiugrottam az
árokból, beszaladtam az udvarra és becsaptam magam mögött a kiskaput. Aztán
tétova léptekkel elindultam a bejárati ajtó elé.
Ahogy
bekanyarodtam a ház sarkánál, rövid, de rettentő sikoltást hallottam.
Felnéztem. Soha nem felejtem el anyám döbbent és rémült arcát a nyári konyha
ajtajában, amint bámulta azt a szutykos kis krampuszt.
