Az amorális toalett

 János bácsi már akkor is benne volt a korban, amikor, a diploma megszerzése után életem első munkahelyére, a kis falusi iskolába kerültem. Nagyon segítőkész, és egyben egyenes ember volt, bár nyelvész létére, meglehetősen nagyvonalúan kezelte tanítványai helyesírását.

-- Ugyan, nem mindegy, hogy az ollót két „l”-lel írja az a gyerek, vagy eggyel! Attól még kiváló traktoros lehet belőle, márpedig valakinek a földet is kell túrnia, különben éhen halunk – mondogatta gyakran dolgozatjavítás közben, mintegy mentegetve a gyerkőcöket.

János bácsi régi, meggyőződéses kommunista volt, igazi paraszti származék, aki ennek a rendszernek köszönhette, hogy továbbtanulhatott. Mint megtudtam, korábban ki is nevezték igazgatónak, ám megbízatása nem tartott sokáig.

Az iskolát ugyanis, jobb híján, a régi düledező, fatornácos paplakban, illetve a mellette lévő kántortanítói lakásban rendezték be. Az iskola dolgozóinak, az igazgatótól a takarítónőig, minden hónapban politikai oktatáson kellett részt venniük, mely általában abból állt, hogy egy messziről jött, bőrkabátos ember torkaszakadtából szidta a papokat, meg az egyházat.

Az akkor még fiatal igazgató, akinek idős szülei rendkívül vallásosak voltak, egy darabig szó nélkül végighallgatta a politikai felvilágosítást, ám a harmadik vagy negyedik alkalommal szólásra jelentkezett.

-- Én amondó lennék, elvtársak, hogy ne szidjuk mi a papokat. Vagy ha már szidni akarjuk, előbb menjünk ki az udvarra, mert ha a papok nem lettek volna, akkor most iskolánk sem lenne, és ülhetnénk az Isten szent ege alatt!

Egy pillanatra halálos csönd lett, aztán itt is, ott is felcsattant egy tétova taps.

Odafönn azonban már nem örültek ennyire eme véleménynek. Alig néhány nap telt el, az igazgató pénzügyi ellenőrzést kapott. Átnyálazták az összes kimutatást, de nem találtak semmit. Aztán egy tanfelügyelőségi ellenőrzés érkezett, három okos, tanult ember nézegette át a szemléltető-eszközöket, látogatta végig az órákat, eredménytelenül.

Már-már mindenki azt hitte, sikerült megúsznia a dolgot, amikor megjöttek az ellenőrök a közegészségügytől. Előbb ők sem találtak semmit. Aztán a toalett felé vették az irányt. Ma már talán hihetetlen, vagy rémisztő, de az iskolában akkor még (a hatvanas évek végén járunk) nem volt folyóvíz, csak egy kerekes kút az udvaron, melynek végében igazi, békebeli pottyantós illemhely díszelgett, amolyan gugolda. A női-, illetve a férfiszakasz két ajtaja közzé, biztos ami biztos, a kíváncsi szemek bekandikálását megakadályozandó még egy deszkakerítést is ácsoltak.

Az ellenőrök előbb belülről tekintették meg az illemhelyet, és már-már különösebb tényálladék nélkül távoztak, amikor, az épületből kilépve az egyikük ránézett a kerítésre.

-- Nono! – horkant fel. – Hiszen ez a kerítés amorális!

Mindenki tanácstalanul nézett rá, mert ezek az emberek már sokat megéltek, de erkölcsi posványban fetrengő kerítéssel még nem találkoztak. A főellenőr közelebb lépett a palánkhoz, és egy lyukra mutatott. És valóban, az ócska fenyődeszkából valahogy kiesett egy görcs. Ha valaki rátapasztotta a szemét, akkor igenis látott valamit. No, nem a toalettet, mert az abból a szögből egyáltalán nem látszott, hanem a templomtornyot. Így is került be a jegyzőkönyvbe: „A vécé közegészségügyi szempontból amorális!”

Ha verseny, legyen verseny

Putyin és Clinton azon vitatkozik, hogy kinek van jobb fürdője. Amikor Putyin Clintonnál jár, az megkéri őt, próbálja ki az ő szuper fürdőjét. Belép Putyin, megnyom egy piros gombot, mire megszólal a halk zene, innen is, onnan is, különböző színű vízsugarak törnek elő, majd egy gép finoman végigmossa a testét, aztán meg is szárítja, sőt fel is öltözteti.

Putyin meghívja Clintont Moszkvába, és, ha már ott van, felajánlja neki, hogy próbálja ki a fürdőjét. Clinton belép, megnyom egy piros gombot, de nem történik semmi. Megfürdik, megtörölközik, felöltözik és amikor kijön, fölényesen odaveti Putyinnak:

-- Valahogy nálatok nem működik ez a piros gomb.

-- Hogyhogy nem működik? – kérdezi csodálkozva Putyin. – Hiszen az emberek egész idő alatt láttak téged a tévében!

Mindenből kitagadva

Most már megmondhatom, nem véletlenül ültem ide maga mellé. Mégiscsak gyorsabban megy az idő, ha az ember diskurál, amíg a vonatra vár. Meg aztán meg is dobban a szívem, amikor láttam, hogy magyar újságot olvas. Mert ki tudja, mikor beszélhetek valakivel magyarul, és beszélhetek-e egyáltalán. Az én koromban már semmiben sem lehet biztos az ember. Hatvan múltam áprilisban. Hogy kevesebbnek látszom? Ugyan, ne udvariaskodjon! Aki negyven évet lehúz a szénbányában, azzal nem kell, mert még azt hiszi, gúnyolódnak.
Márpedig én annyit húztam le, onnan is mentem nyugdíjba, egy donbászi szénbányából., Pedig valamikor azt sem tudtam, hogy eszik a szenet, vagy isszák, mert itt születtem én, Ungvár mellett, kérem. Az apám paraszt volt, annak is a szegényebbjéből. Kenyérre sem tellett, nem hogy szénre. Ha fáztunk, kimentünk az erdőre gallyat szedni, ha nem volt, fűtöttünk szalmával. De tavaszra elfogyott a szalma is.
Amikor jött a front, apámat behívták. Akkor éheztünk csak igazán. Hatan voltunk testvérek, abból csak ketten, a bátyám meg én bírtuk el, úgy ahogy, a kaszát.
Ha untatom, vagy inkább újságot olvasna, csak nyugodtan szakítson félbe, igazán nem szeretnék a terhére lenni. Tényleg szívesen hallgatja? Na jó, akkor mondom tovább. Van még időnk bőven.
Szóval, olyan tizenhatéves-forma legényke lehettem. Már szeretőm is volt, Egri Piroska. Szegény lány, az apja ottmaradt a Don-kanyarnál. Akkoriban megszaporodott az orosz katonaság a faluban. Mi nem sokat törődtünk velük. Egy reggel aztán kihirdették, hogy másnap minden férfiembernek, aki betöltötte a 16 évet, háromnapi közmunkára kell menni Szolyvára. Anyám egy kendőbe összepakolt a bátyámnak meg nekem egy kis kenyeret meg a maradék szalonnát, hogy már éhen ne vesszünk.
Estefelé átjött az öreg Dudás Feri bácsi, aki régi kommunista hírében állt, no meg oroszul is tudott, még az első háborúból. Azt mondja az anyámnak, jól öleld meg ezeket a fiúkat, Margit, mert egyhamar nem látod őket viszont. Én éppen Piroskához készültem, de erre már visszafordultam az ajtóból.
-- Jaj, Ferenc, csináljon már valamit – rimánkodott neki anyám. – Maga érti a nyelvüket, meg ismeri is őket.
-- Hát, hiszen beszélhetek éppen velük -.- sóhajtott egy idő múlva az öreg. – beszélni beszélhetek, nem kerül semmibe, de alig hiszem, hogy sok foganatja lesz.
Beletelt egy jó óra, mire visszajött. Anyám könnyes szemmel tett-vett a házban, mi a bátyámmal, mint két riadt veréb ültünk a kemencepadkán. Az öreg belépett az ajtón, nagy komótosan leereszkedett a törött lábú székre, aztán akkurátusan megtömte a pipáját.
-- No, beszéltem a parancsnokkal -- szólalt meg végre. – Talán tehet valamit. Talán… De ára lenne.
És mondott egy összeget. Egy hatalmas összeget. Talán az egész faluban nincs annyi pénz. Tanácstalanul néztem anyámra. Az arca, a tekintete kemény volt, mindenre elszánt.
-- Átmegyek Zsigáékhoz – mondta, miközben vállára terítette nagy fekete kendőjét. Zsiga bátyámmal, a testvérével akkor már évek óta nem beszélt. Lenéztek minket, mert szegények voltunk, ők meg jól megszedték magukat a háború alatt.
Amikor hazajött, azonnal láttuk rajta, hogy valami nincs rendjén. Egy darabig sugdolóztak apámmal a pitvarban, aztán ránk szólt, menjünk már udvarolni, nem illik búcsú nélkül itt hagyni a szeretőnket. No, hiszen keserves egy búcsú volt. Piroska szegény szipogott a vállamon, én meg azt sem tudtam, mit mondhatnék neki.
Anyám már a kapuban várt.
-- Gyere, fiam, beszélgessünk – fogta meg a karomat, s hangja olyan tompán kondult a félhomályban, hogy a hátamon végigfutott a hideg.
Leültünk a kislócára. A szomszédban felüvöltöttek a kutyák.
-- Zsiga bátyád adott pénzt – szólalt meg. – De nem elég. Kettőtökért nem elég…
Kivert a hideg veríték.
-- Jó fiam voltál mindig, engedelmes -- folytatta. – Várunk majd haza nagyon. Lehet, hogy mégiscsak három nap lesz az egész. Talán Dudás hazudott.
A torkomban vert a szívem. Szóval, mégis menni kell. Szóval, csak nekem kell menni.
-- Most mit hallgatsz! – ordított vagy inkább jajdult fel anyám. – Hát nem érted? Sanyinak itthon kell maradni. Jövőre elveszi Erzsit. Nagygazdák. Fődjük van, tehenük, meg fogatuk is. Mindenkinek könnyebb lesz.
Szolyván tényleg csak három napig voltunk. Aztán vagonba raktak minket és mentünk tovább Donbászra. A bányában combig érő vízben dolgoztunk. Elmondani azt nem lehet. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem jövök haza. Ha nekik többet ér a föld, a tehén, a fogat, akkor minek jöjjek!
Úgy látszik, késik ez a vonat. Maga sem siet? Jó, akkor folytatom.
Szóval, nem volt embernek való hely a bánya, pedig még lányok, asszonyok is dolgoztak ott, főleg a válogatóban. Szegények, még nálunk is nehezebben bírták. Ők helybéliek voltak, mondhatnám, szabadok. Megyek egyszer, hát látom, hogy egy vékonyka lány ott küszködik a csillével. Megsajnáltam, segítettem neki. Amikor lemosta az arcáról a szénport, akkor láttam, milyen szép. Ő lett a feleségem, még azon a nyáron összeházasodtunk. Rendes asszony volt, két éve temettem el szegényt.
Lassan elfogytak mellőlem a magyarok. Mindig abban reménykedtem, hogy lesz majd egy fiam, megtanítom magyarul, és vele majd beszélhetek. De nem született gyerekünk. Vettem egy rádiót, néha hallgattam a magyar adást, de szólni nem volt kihez. Dolgoztam a bányában, lakást kaptam, sőt, még kitüntetést is.
Lehet vagy tíz éve, hogy magyarországi delegáció jött hozzánk. Máig sem tudom, hogy valóban tolmács kellett, vagy csak büszkélkedni akartak velem, de behívattak az igazgatóhoz. Hárman ültek a hosszú asztal mellett, bemutatkoztak. Én is nyújtottam a kezem, de csak erőlködtem, dadogtam, nem jött a nyelvemre a magyar szó. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Az igazgató csalódottan nézett rám, én meg gyorsan elköszöntem tőlük.
Aznap szavamat sem lehetett venni. Az asszony ijedten járt körülöttem, azt hitte, beteg vagyok, orvost is akart hívni, de ezen nem segít az orvos. No, Kota Jóska, gondoltam magamban, hát idáig jutottál. Az ízes szó volt az egyetlen jussod az édesanyádtól, azt is veszni hagytad! A papírok szerint talán az egész városban te vagy az egyetlen magyar, te meg mindenkit becsapsz, még magadat is.
Törtem a fejem, mit lehetne tenni. Amikor nyugdíjba mentem, elhatároztam, mielőtt meghalok, még hazajövök egyszer. Ennyi év alatt az ember a legnagyobb haragot is elfelejti, meg aztán, mióta egyedül maradtam, valahogy nagyon visszavágytam.
Ami igaz, igaz, rettenetesen izgultam. Százszor is elképzeltem, hogyan fogadnak majd, számba vettem, ki élhet még az enyémek közül. Amikor leszálltam a buszról, Piroskával találkoztam. Teljesen ősz, nagymama már régen, de én azonnal megismertem. Mire hazaértem, a falusi hírharangok, ahogy az lenni szokott, már tudatták a nagy újságot. Szép, emeletes ház áll a portánkon, de megvan a régi is. A bátyám feleségestül, lányostul a kapuban várt. Tudja Isten, mikor sírtam utoljára, de most könny szökött a szemembe, ahogy megöleltem őket.
Bementünk a nyári konyhába, éppen ebédeltek, asztalhoz ültettek. De a szó valahogy nehezen indult, meg olyan idegenül, bizalmatlanul méregettek.
-- Hát édesanyámék hol vannak? – kérdeztem tétován, mert magam is féltem a választól.
-- Csak ne tegyél úgy, mintha semmiről sem tudnál! – fortyant fel Erzsi. – Apádat öt éve, anyádat a tavaszon temettük el. Nem véletlenül jutottunk most az eszedbe! De ha az örökségért jöttél, hiába jöttél, azt mondhatom. Neked innen nem jár semmi!
-- No, no, Erzsi – próbálta csitítgatni a bátyám, de neki sem volt hozzám egy kedves szava.
Ott ültem leforrázva a nagy tányér habartpaszuly fölött, melynek illatát negyven évig hiába álmodtam vissza. Felálltam, elindultam a kiskapu felé. Sándor egy tétova mozdulattal marasztalni próbált, de a keze megállt a levegőben.
Kimentem a temetőbe, mezei virágból csokrot szedtem, azt tettem az öregek sírjára. Aztán az első busszal visszajöttem a városba.
Na, éppen ideje volt befejezni a mondókámat: Megyek, mert bejött a vonat. Erre a papírra felírom a címemet. Ha véletlenül arra jár, el ne felejtsen felkeresni. Akkor majd minden fordítva lesz: maga beszél, én meg hallgatok. Legalább elmeséli, mi újság van itthon.

A két Vászja

Mostanában, hogy Ukrajnában újabb és újabb magaslatokra hág a , kormányzat által is gerjesztett,  kisebbségekkel szembeni türelmetlenség, sőt, gyűlölet, gyakran eszembe jut a két Vászja. Pedig lassan negyven éve nem láttam őket, azt sem tudom, élnek-e, halnak-e.

A két Vászjával a hetvenes évek második felében hozott minket össze a sors. Akkor vettek fel az ungvári egyetemre és költöztünk be a diákszállóba, néhány, szintén elsős és szintén magyar barátommal. A diákszálló úgynevezett blokkokból állt, ami azt jelentette, hogy az előszobából egy három, illetve egy négyágyas szoba nyílt, melyekhez egy közös fürdőszoba, illetve mosdó tartozott.

Mi a négyágyas szobában laktunk, a háromágyas még üres volt, és örültünk annak, hogy a mi kis magyar szigetünket nem bántja senki. Ám az örömünk nem tartott sokáig, már csak azért sem, mert az egyetem  vezetése nem nagyon tűrte az effajta elkülönülést, ugyanis két-három hét múlva a szomszédba beköltöztették a két Vászját, akiket hírük igencsak megelőzött.

Azt kell mondanom, hogy ettől kezdve a „felsősök” mind minket féltettek, ugyanis ez a két kigyúrt negyedikes ruszin fiú volt a kollégium réme, alig volt olyan verekedés, melynek ők ne lettek volna tevőleges résztvevői, így aztán mindenki biztosra vette, hogy minket megesznek reggelire. Ezek után magunk is enyhe szorongással vártuk a beköltözésüket.

Még akkor is gyanakodva méregettük őket, amikor egy este beállítottak hozzánk két üveg borral, és nem éppen visszafogottan közölték: márpedig most velük inni kell a nagy örömre, hogy szomszédok leszünk. Később lassan oldódott a légkör, igazából soha nem volt semmilyen konfliktusunk.

Aztán jött az Erzsébet-nap. Mivel három Erzsébet volt a csoportunkban, sokat gondolkodtunk, hol lehetne megünnepelni, és mert a miénk volt az egyetlen magyar szoba, kézenfekvő volt a megoldás. Eleinte nem is volt semmi baj, szépen, szolidan poharazgattunk, később azonban megérkezett néhány idősebb srác, enyhén illuminált állapotban, felharsant a magyar nóta, egyikük az asztalon állva táncolt és állítólag, valamelyikük egy üres üveget is kidobott az ablakon. Ennek ellenére a névnap incidens nélkül ért véget, pedig a végén a két szomszéd is átjött, a maradék bort velük ittuk meg.

A kollégiumban fegyelmi ügyekben formálisan egy úgynevezett diáktanács döntött, ennek elnöke, egy ukrán fiú, aki mindig úgy viselkedett, mintha legalábbis ő lenne a rektor,  a mi folyosónkon lakott és évfolyamtársa volt a két Vászjának. A névnapot követően bekopogott hozzánk és közölte, hogy az egy szinttel lejjebb lakó ukrán lányok feljelentettek minket garázdaság és csendháborítás miatt, majd kiakasztott a falra egy határozat-tervezetet, melyet állítása szerint a diáktanács a következő ülésén meg fog tárgyalni. A tervezet értelmében, a döntést követő három napon belül ki kell költöznünk a kollégiumból, mert viselkedésünkkel szégyent hoztunk a szovjet ifjúságra és „veszélyeztetjük társaink erkölcsi fejlődését”.

Az események tragikus alakulása letaglózó hatással volt ránk, nemcsak azon törtük a fejünket, hogy hol fogunk lakni, hanem még inkább azon, mit mondunk majd otthon. Ilyen siralomház-hangulat volt akkor is, amikor este benézett hozzánk a két fiú. Persze, azonnal észrevették, hogy baj van, mi meg elpanaszoltuk nekik kilátástalan helyzetünket.

-- Ugyan, nem eszik olyan forrón a kását – mondta az egyik (vagy valami hasonlót, ruszinul). Aztán némi tanakodás után azt mondta, menjek vele.

A diáktanács elnöke a folyosó végén lakott. Beléptünk az előszobába, azt mondta, én maradjak itt, aztán bekopogott hozzá. Természetesen, az üvegajtón keresztül minden szót hallottam és sok mindent láttam.

-- Jura, ugye te írtál ma egy határozat-tervezetet a szomszédjaink kiköltöztetéséről?

-- Igen. És?

-- Na, azt most azonnal összetéped!

-- Dehogy tépem össze!

-- Márpedig összetéped! – itt valami reccsenést és tompa puffanást hallottam, mintha valaki odább akarná tolni a falat. Aztán egy pillanatra csönd lett.

Majd nyílt az ajtó, megjelent mögötte Vászja néhány papírfecnivel a kezében, de még visszaszólt:

-- Meg ne próbáld még egyszer megírni, mert úgyis megtalállak! És ismersz…

Ahogy mentünk hazafelé, nekem csak annyit mondott, hogy most már nem lesz semmi baj.

 A biztonság kedvéért a másik Vászja, akitől mindig elolvadtak a csajok, még végigudvarolta a diáktanács hölgytagjait, hogy ha szavazásra kerülne sor, észnél legyenek. Mi ennek ellenére szorongva vártuk az ülést, de kiderült, hogy ez a kérdés fel sem vetődött.

Másnap vettünk néhány üveg bort és megittuk a ruszin-magyar barátság tiszteletére. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy szinte semmit nem tudtunk ruszinul és ukránul, hiszen mi az iskolában csak oroszt tanultunk. Mert így is lehet. Mondom, mostanában gyakran eszembe jut a két Vászja.