A két Vászja

Mostanában, hogy Ukrajnában újabb és újabb magaslatokra hág a , kormányzat által is gerjesztett,  kisebbségekkel szembeni türelmetlenség, sőt, gyűlölet, gyakran eszembe jut a két Vászja. Pedig lassan negyven éve nem láttam őket, azt sem tudom, élnek-e, halnak-e.

A két Vászjával a hetvenes évek második felében hozott minket össze a sors. Akkor vettek fel az ungvári egyetemre és költöztünk be a diákszállóba, néhány, szintén elsős és szintén magyar barátommal. A diákszálló úgynevezett blokkokból állt, ami azt jelentette, hogy az előszobából egy három, illetve egy négyágyas szoba nyílt, melyekhez egy közös fürdőszoba, illetve mosdó tartozott.

Mi a négyágyas szobában laktunk, a háromágyas még üres volt, és örültünk annak, hogy a mi kis magyar szigetünket nem bántja senki. Ám az örömünk nem tartott sokáig, már csak azért sem, mert az egyetem  vezetése nem nagyon tűrte az effajta elkülönülést, ugyanis két-három hét múlva a szomszédba beköltöztették a két Vászját, akiket hírük igencsak megelőzött.

Azt kell mondanom, hogy ettől kezdve a „felsősök” mind minket féltettek, ugyanis ez a két kigyúrt negyedikes ruszin fiú volt a kollégium réme, alig volt olyan verekedés, melynek ők ne lettek volna tevőleges résztvevői, így aztán mindenki biztosra vette, hogy minket megesznek reggelire. Ezek után magunk is enyhe szorongással vártuk a beköltözésüket.

Még akkor is gyanakodva méregettük őket, amikor egy este beállítottak hozzánk két üveg borral, és nem éppen visszafogottan közölték: márpedig most velük inni kell a nagy örömre, hogy szomszédok leszünk. Később lassan oldódott a légkör, igazából soha nem volt semmilyen konfliktusunk.

Aztán jött az Erzsébet-nap. Mivel három Erzsébet volt a csoportunkban, sokat gondolkodtunk, hol lehetne megünnepelni, és mert a miénk volt az egyetlen magyar szoba, kézenfekvő volt a megoldás. Eleinte nem is volt semmi baj, szépen, szolidan poharazgattunk, később azonban megérkezett néhány idősebb srác, enyhén illuminált állapotban, felharsant a magyar nóta, egyikük az asztalon állva táncolt és állítólag, valamelyikük egy üres üveget is kidobott az ablakon. Ennek ellenére a névnap incidens nélkül ért véget, pedig a végén a két szomszéd is átjött, a maradék bort velük ittuk meg.

A kollégiumban fegyelmi ügyekben formálisan egy úgynevezett diáktanács döntött, ennek elnöke, egy ukrán fiú, aki mindig úgy viselkedett, mintha legalábbis ő lenne a rektor,  a mi folyosónkon lakott és évfolyamtársa volt a két Vászjának. A névnapot követően bekopogott hozzánk és közölte, hogy az egy szinttel lejjebb lakó ukrán lányok feljelentettek minket garázdaság és csendháborítás miatt, majd kiakasztott a falra egy határozat-tervezetet, melyet állítása szerint a diáktanács a következő ülésén meg fog tárgyalni. A tervezet értelmében, a döntést követő három napon belül ki kell költöznünk a kollégiumból, mert viselkedésünkkel szégyent hoztunk a szovjet ifjúságra és „veszélyeztetjük társaink erkölcsi fejlődését”.

Az események tragikus alakulása letaglózó hatással volt ránk, nemcsak azon törtük a fejünket, hogy hol fogunk lakni, hanem még inkább azon, mit mondunk majd otthon. Ilyen siralomház-hangulat volt akkor is, amikor este benézett hozzánk a két fiú. Persze, azonnal észrevették, hogy baj van, mi meg elpanaszoltuk nekik kilátástalan helyzetünket.

-- Ugyan, nem eszik olyan forrón a kását – mondta az egyik (vagy valami hasonlót, ruszinul). Aztán némi tanakodás után azt mondta, menjek vele.

A diáktanács elnöke a folyosó végén lakott. Beléptünk az előszobába, azt mondta, én maradjak itt, aztán bekopogott hozzá. Természetesen, az üvegajtón keresztül minden szót hallottam és sok mindent láttam.

-- Jura, ugye te írtál ma egy határozat-tervezetet a szomszédjaink kiköltöztetéséről?

-- Igen. És?

-- Na, azt most azonnal összetéped!

-- Dehogy tépem össze!

-- Márpedig összetéped! – itt valami reccsenést és tompa puffanást hallottam, mintha valaki odább akarná tolni a falat. Aztán egy pillanatra csönd lett.

Majd nyílt az ajtó, megjelent mögötte Vászja néhány papírfecnivel a kezében, de még visszaszólt:

-- Meg ne próbáld még egyszer megírni, mert úgyis megtalállak! És ismersz…

Ahogy mentünk hazafelé, nekem csak annyit mondott, hogy most már nem lesz semmi baj.

 A biztonság kedvéért a másik Vászja, akitől mindig elolvadtak a csajok, még végigudvarolta a diáktanács hölgytagjait, hogy ha szavazásra kerülne sor, észnél legyenek. Mi ennek ellenére szorongva vártuk az ülést, de kiderült, hogy ez a kérdés fel sem vetődött.

Másnap vettünk néhány üveg bort és megittuk a ruszin-magyar barátság tiszteletére. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy szinte semmit nem tudtunk ruszinul és ukránul, hiszen mi az iskolában csak oroszt tanultunk. Mert így is lehet. Mondom, mostanában gyakran eszembe jut a két Vászja.