Az elaltatott kisautó

„Nagyon káros tévedésnek tartom, hogy az egyenlőséget sokan valami uniszex megoldásban keresik. Holott a valóságban annál könnyebben boldogul egy pár, minél világosabb köztük a szereposztás. Ennek a szereposztásnak nem kell feltétlenül hagyományosnak lennie, csak hadd lehessenek biztosak benne, hogy mit várnak tőlük, illetve hogy ők mit várhatnak a párjuktól.

Az agyunk berendezése olyan, hogy a férfiak döntő többsége inkább a műveleti, racionális, információkra épülő gondolkozást követi, a nők pedig intuitívabbak, a tényekből adódó élményt élik meg erősebben és mélyebben, ezért jobban is emlékeznek a történésekre. Orvosilag is kimutatható, hogy a férfiak két agyféltekéje között sokkal kevesebb híd van, mint a női agyban. A férfi könnyebben szigeteli a tennivalókat az érzelmi nehézségektől például, a nők fejében viszont sokkal gyorsabban lesz élmény az információból, ezért vagyunk általában érzékenyebbek is.

Nemrég olvastam, hogy egy svéd óvodában próbálnak nemileg semleges pedagógiát bevezetni. Az isten szerelmére, tessék vért venni egy kislánytól és egy kisfiútól, és fogják látni, mennyire más hormonkészlet van a vérükben. Egy pszichológus mesélte, hogy amikor kislányának karácsonyra kisautókat vett (feltéve magának azt a kérdést, „Vajon ez a babázósdi a lányoknál csak a környezet hatása?”), egy óra múlva azt vette észre, hogy kislánya lefektette, betakarta és elaltatta a kisautókat, ahogyan a babáit.”

(F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus, tréner egyik legolvasottabb magyar pszichológiai szerző)

Nő a volán mögött

Bosszantó eset

Az éjszaka közepén csörög egy hölgy telefonja. 

-- Most azonnal adj tanácsot, mit csináljak, mert felrobbanok a méregtől! -- szólal meg a vonal másik végén a legjobb barátnője.

-- Mi történt? -- kérdezi.

-- Képzeld, épp lefekvéshez készülődtünk, amikor a férjem azt mondta, ő most nagyon kanos, valami olyat vegyek fel éjszakára, amit könnyű letépni rólam. Megörültem, előbb a legszebb hálóingemet akartam felvenni, de aztán arra gondoltam, kár lenne érte. Így aztán úgy ahogy voltam, anyaszült meztelenül lefeküdtem és betakartam magam egy újsággal.

-- És?

-- Ez az idióta azóta csak olvas, meg olvas!

Dzsentlmenek

Egy férfi be akar kérezkedni éjszakára egy egyedül élő özvegyasszonyhoz, de az nem akarja beengedni, mondván, biztosan molesztálni fogja őt.
-- Na de hová gondol, hölgyem? -- Hisz én dzsentlmen vagyok!
Végül csak beengedi. Reggel kimegy a férfi az udvarra és látja, hogy ott 5 tyúk és 10 kakas kapirgál.
-- Mondja, asszonyom, mért jut önnél minden tyúkra két kakas? -- kérdezi csodálkozva.
-- Ezek között csak egy kakas van -- feleli a nő. -- A többi olyan, mint maga, mind dzsentlmen.

Egy pesti igazgató

Fekszünk a vidéki kórház sebészeti osztályának unalmas kórtermében. Pontosabban, már nem is olyan unalmas, mint a műtétem után, egyrészt, mert sokkal jobban érzem magam, mint az első napon, amikor minden porcikám fájt, másrészt beköltöztettek egy jópofa fiatalembert, akivel vicceket mesélünk egymásnak és jókat röhögünk.

Vasárnap délután van, ilyenkor még a szokásosnál is kevesebb az élet, csak néha sóhajt fel valahol egy beteg vagy néz be az ajtón a nővérke. Egyszer aztán zajt hallunk a kietlen folyosóról, szapora lépések közelednek, majd feltűnik az ajtóban egy harmincas, görnyedt és sápadt fiatalember, akit egy idősebb hölgy és úr támogat, szemlátomást a szülei.

A srác ledől az első ágyra, a mama pedig szigorúan néz ránk, mint osztályfőnök az engedetlen diákra, majd így szól: -- Legyenek csöndben, a fiam igazgató Pesten és nyugalomra van szüksége! Elég kellemetlen, hogy épp itthon lett beteg!

Néhány perc múlva megjelenik a nővérke és az ügyeletes orvos, utóbbi közli, hogy a gyanú beigazolódott, a fiatalembernek vakbélgyulladása van, azonnal meg kell műteni.

-- Szó sem lehet róla! – mondja ellentmondást nem tűrően az asszonyság. – Az én fiam igazgató Pesten, akárki nem műtheti meg! Azonnal kerítsék elő K. főorvos urat, ő régi ismerősünk.

Némi tanakodás után fel is hívnak valakit és, csodák csodája, fél óra múlva megjelenik K. főorvos úr. Hatalmas termetű, lapáttenyerű ember, aki udvariasan mentegetőzik, amiért csak most ért ide, de látszik rajta, egyáltalán nem örül, hogy megzavarták a vasárnap délutáni sziesztáját.

Teljes mértékben egyetért a kollégája diagnózisával, közli, hogy ezt azonnal műteni kell, és már indulna is, hogy előkészítse az operációt, amikor újra megszólal a mama.

-- És ki fogja műteni a fiamat? – kérdezi számonkérően.

-- Hogyhogy ki, hát én? Vagy nem azért hívtak be? – csodálkozik a főorvos.

-- Persze, persze, főorvos úr, csak tudja, az én fiam igazgató Pesten – magyarázza az anyuka. – És arra gondolta, hogy talán össze kellene hívni egy konzíliumot, tudja, hogy van ez, több szem, többet lát.

A marha nagy embernek elvörösödik a feje, felugrik és csak úgy süvítenek ki fogai közül a szavak: -- Azt, konzíliumot, hát persze! Mert én hülye vagyok! Nem tudok megműteni egy kúrva vakbelet! Tudják mit, akkor műtsék meg maguk!

Ezzel kiviharzik az ajtón.

-- Szerintem szaladjanak utána, mert mindjárt perforál az a vakbél! – töri meg a csöndet az ügyeletes orvos.

A szülők futnak is, hogy visszakönyörögjék a főorvost, az igazgató pedig ott marad összegörnyedve, falfehéren az ágyon. Most teljesen úgy néz ki, mint egy beteg ember.

Orémus Kálmán