2020. október 5., hétfő

Egy szemtanú visszaemlékezései II.

 

 Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

Múltak az idők, teltek az évek, s mi, ottrekedt magyarok a kisebbségi keserű kenyérre voltunk utalva. A hatalmon lévő csehek és szlovák csatlósaik megelégedettséggel élvezték a pozíciójuk nyújtotta előnyöket, míg nekünk napról-napra éreznünk kellett magyar sorsunk mostohaságát. Legjobban bizonyítja a kormánynak a csehekkel szembeni megkülönböztetett bánásmódját az a törvény, mely a cseh tisztviselők fizetését „szlovenszká vychodá” elnevezés alatt csaknem 50 százalékkal pótolta. Ez annyit jelentett, hogy például a cseh tisztviselő, aki ugyanolyan fizetési osztályban volt, mint én, a fizetéséhez 50 százalék pótlékot kapott, csupán azért, mert cseh keresztlevele volt.

Városunkban, ahol az első cseh népszámlálás alkalmával 15 százalék magyar és 40 százalék német lakott, nem volt sem magyar, sem német iskola. A cégtáblákat máról holnapra kellett cseh feliratokkal ellátni. Ha egy magyar vagy német polgárnak egy hivatalban vagy a rendőrségen, bíróságon volt elintézni való ügye, tolmácsra volt szüksége, mert vagy nem tudtak vagy nem akartak vele anyanyelvén beszélni.

Ami saját személyemet illeti, velem munkahelyemen eleinte eléggé barátságosan viselkedtek, annál is inkább, mert szükségük volt pénzkészítési szaktudásomra. De amikor már az első cseh pénzdarabok forgalomba kerültek és a pénzverdei munka rendesen ment, megszűnt a velem szembeni barátság és jóindulat. A bevándoroltak, leginkább minden végzettség és szaktudás nélküli „tisztviselők”, megtanulták kijelölt munkájukat, s én feleslegessé váltam.

Ebben az időben hozták az állami tisztviselők státuszáról szóló törvényt. Az igazgatóm ez ügyben Prágában járt, s magával hozta a tisztviselők véglegesítő kinevezését. Nékem pedig tudtomra adta Vlasák pénzügyminiszter üzenetét, mely szerint az én okmányomat csak a szlovák nyelvvizsga sikeres letétele után adják ki. Erre én azt válaszoltam, hogy a vizsga letételére két hónapon belül hajlandó vagyok, azon feltétellel, ha a cseh tisztviselők is leteszik a szlovák nyelvvizsgát. A cseh nemzetiségű igazgató természetesen haragudott e kijelentésem miatt, de azért a véglegesítő kinevezés szlovák nyelvvizsga letétele nélkül két hét letelte, 1922. június 12-én a kezemben volt.

Fiatal voltam, így nem is lehettek különösebb igényeim, magyar voltam, s ezért nem is reméltem szaktudásom utáni elismerést. A véglegesítő kinevezés mégis bántott, mert olyan cseheket, akiknek sem iskolai végzettségük, sem szaktudásuk nem volt, akik még a nevüket sem tudták rendesen leírni, mint például Kondracsek, Bielohlavek és Kuhn, magasabb fizetési osztályba sorolták.

Ettől az időponttól kezdve viszonyaink állandóan rosszabbodtak. Cseh kollégáim haragudtak a szlovák nyelvvizsgával kapcsolatos kijelentésem, én pedig az igazságtalan kinevezések miatt. Folyvást provokáló megjegyzéseket kaptam, amelyek természetesen nem maradtak méltó válasz nélkül. Egyszer egy Horák nevezetű cseh mérnök az elmúlt idők életszínvonala után érdeklődött. Amikor én neki egyes bizonyító eseteket elmondtam, ő dühösen elkiáltotta magát: „Vigyázzon! Ebből baj lesz, mert maga szerint akkor jobb volt!” Hasonló incidenseim többször előfordultak.

1923. tavaszán megtudtam, hogy ősszel községi választások lesznek. Írtam Pozsonyba, az Országos Keresztényszocialista Párt központjába, s kértem, hogy Körmöcbányán és vidékén szervezzék meg a pártot. Erre eljött Pozsonyból egy központi titkár, aki úgy a városban, mint a környékbeli falvakban megszervezte a helyi szervezeteket. Én a háttérben maradtam, mint állami tisztviselő nem akartam nyilvánosan szerepelni. Csak megadtam a szervezésre vonatkozó útbaigazításokat.

1923. november 13-án megkaptam a prágai pénzügyminisztérium rendeletét, mely szerint „hivatali érdekből” a liptószentmiklósi pénzügyigazgatósághoz helyeztek át. elutaztam Liptószentmiklósra. Megérkezésem után azonnal jelentkeztem új főnökömnél, a pénzügyigazgatónál, aki azzal fogadott: „Maga mit akar itt, amikor műszaki tisztviselő?”. E barátságtalan fogadtatás után bevezetett egy irodába, melynek egyedüli íróasztalán a vagyondézsma kivetése elleni fellebbezések halmaza állt. Az íróasztal felé mutatott, ezekkel a szavakkal: „Ez lesz az irodája és az íróasztala. Tanulmányozza át a vonatkozó törvényt és intézze el a fellebbezéseket!”

Arra a kérdésre, hogy hol lesz a lakásom, azt válaszolta: „Keressen magának!”. Figyelmeztettem, hogy ha a cseheknek, akiket Szlovenszkóra helyeznek szlovenszká vychodá, vagyis 50 százalékos pótlék jár, akkor az áthelyezés következtében erre nekem is van törvényes jogosultságom. Erre a szó szerinti válasza ez volt: „Maga arra nem jogosult, mert büntetésből lett áthelyezve.” Megfordultam. Kimentem az ajtón és a legközelebbi vonattal elhagytam Liptószentmiklóst.

Még aznap elindultam Pozsonyba , s harmadnapra már mint körzeti párttitkár kerültem haza. A liptószentmiklósi pénzügyigazgató kétszer felszólított, hogy foglaljam el helyemet. A pénzverde igazgatója közölte velem a pénzügyminisztérium üzenetét, hogy menjek Liptószentmiklósra, egy év után visszahelyeznek a pénzverdébe. Én már hajthatatlan voltam, mert tudtam, hogy a csehek egyetlen célja megakadályozni azt, hogy én a közelgő községi választások alkalmával Körmöcbányán legyek.

Titkári kinevezésem után hozzáláttam a községi választások előkészítésének, melyek úgy a városban, mint a környék községeiben meglepő eredményt hoztak. A községekben csaknem kivétel nélkül megszereztük a szavazatok többségét, a városban pedig 18 százalékot. Öt városi képviselő élén vonultam be a képviselő-testületbe és ketten képviseltük a magyar és a német kisebbségek érdekeit a városi tanácsban.

Az 1925. január 6-án Érsekújvárott tartott kongresszuson az országos pártvezetőség tagjává választottak. Még ugyanebben az évben a párt Deutsche Zeitung név alatt német nyelvű hetilapot indított, a annak szerkesztésével engem bízott meg. Ennek következtében minden szerdán Pozsonyba utaztam. Ott megcsináltam a korrektúrát és bemutattam a rendőrségen.

1925. november 15-ére kiírták a parlamenti választásokat. Ezt megelőzően kiélesedett a szlovenszkói magyar kisebbség vezetői közötti személyeskedés. Bittó Dénes földbirtokos rossz szemmel nézte, hogy az érsekújvári kongresszus ismét dr. Lelley Jenő nyitrai ügyvédet választotta elnökül. Az összeférhetetlen Bittó bosszúból, hogy nem lett pártelnök, többször támadta Lelleyt és törekedett néki nehézségeket okozni. Aknamunkájához méltó munkatársra talált dr. Petrogalli Oszkár, a magyar pártok központi irodájának vezetője személyében. Amikor döntő lépésre készültek, azzal támadtál Lelleyt, hogy ő állítólag kormánytámogató politikát akar kezdeni. De semmiféle bizonyítékkal nem tudták vádjaikat alátámasztani.

Én az ez ügyben a pozsonyi Redoutba összehívott pártvezetőségi gyűlésen azt a véleményt képviseltem, hogy nem szabad dr. Lelleyt esetleges puhatolódzó tárgyalások miatt támadni, mert ő látta a legjobban a kisebbségbe jutott magyarság vérző sebeit. Őhozzá fordultak panasszal és segítséget kérő levelekkel az elbocsátott állami tisztviselők, tanárok, tanítók, vasutasok és postások ezrei. Ha ő a kormánytámogatás gondolatával foglalkozott, magyar testvéreink nyomorúságát akarta ezzel enyhíteni.

Bittó és társai e gyűlésen annyira személyeskedtek, hogy még azt is bűnnek rótták fel Lelleynek, hogy az időközben elhunyt dr. Petrogalli Oszkár temetésén nem vett részt. Hangoskodásukkal a gyűlés menetét annyira zavarták, hogy a Lelleyt támogató szónokokat beszélni sem engedték. Erőszakos fellépésük eredménye azt volt, hogy szavazáskor kisebbségben maradtunk.

Mi másnap megalakítottuk a Nyugatszlovenszkói Keresztényszocialista Pártot. A hattagú elnökségbe dr. Lelley Jenő vezetésével engem is beválasztottak. Így indultunk az 1925.évi képviselői választásoknak, amelyeken aztán, 17285 szavazattal, természetesen elbuktunk. Ezen bukásnak két oka volt, az egyik az, hogy a nyugatszlovenszkói magyarság zöme a Csallóköz vidékén lakik, mely pedig Bittóék szűkebb hazája volt. A másik ok, hogy mi, anyagiak hiánya miatt, nem bírtuk a korteshadjáratot oly tempóban folytatni, mint ellenfeleink. A Bittó és Szent-Iványi kúriák megnyitották zsebeiket dr. Lelley megbuktatására.

A fotón: körmöcbányai utcakép 1925-ből. 

Forrás: Fortepan


 

 

 

 

 

Csík zenekar -- Hazám, hazám


 

Nincs következmények nélküli élet

                                                                                                              

„A transzgenerációs megközelítés azt mondja: hozd ide a problémádat, nézzük meg, mi történt a te életedben, de nem állunk itt meg, hozd ide a családod történetét is, nézzük meg mi történt szüleiddel, nagyszüleiddel, dédszüleiddel. Mert mi mindannyian egy nagy családi hálónak vagyunk a része, az életünk problémáira nincs megoldás akkor, ha csak magunkat látjuk, látni kell a teljes családi rendszert, a családi múltat. Ez egy viszonylag új szemlélet a pszichológián belül, de alapvetően nem új, hiszen már a Bibliában írva van: „megbüntetem az apák vétkeit a fiakban, harmad és negyedíziglen”. Ez azt is jelenti, hogy nincs következmények nélküli élet, ami veled történik, hatással lesz a gyermekeidre, unokáidra, dédunokáidra. A magyar nyelv gazdag és okos: nem esik messze az alma a fájától, vagyis nem tudsz távol kerülni onnan, ahonnan származol, hiszen viszed magaddal a gyökereidet, eredetedet. „A „nézd meg az anyját és vedd el a lányát” nem csak azt jelenti, hogy jól nézd meg, mert húsz év múlva így fog kinézni. A mintázatok, amelyeket otthon a családban megtapasztalunk, a viszonyulásaink velünk jönnek, és visszük magunkkal a saját magunk alapította családba is. A gyökereink, amiből táplálkozunk, kihatnak az egész életünkre.”(Orvos-Tóth Noémi)

Őrültek közt védtelen

                                                                                          

Annak idején, már az egyetemi pályafutásom elején, a hetvenes évek második felében, elvégeztem egy tolmács-és idegenvezető tanfolyamot és diákként, amennyire ki tudtam szabadulni a felsőoktatásból, magyarországi turistacsoportokat kísértem szerte a nagy Szovjetunióban a Komszomol ifjúsági utazási irodájának képviselőjeként. Nem sok pénzt lehetett vele keresni, meg azt az ember az úton el is verte, de csodálatos helyekre jutottam el és csodálatos emberekkel találkoztam. Meg kevésbé csodálatosokkal is, aminek viszont szintén megvoltak a maguk életre szóló tanulságai.

A turistákat általában két nagy csoportra lehetett osztani, az ámulókra és a fanyalgókra. Az ámulók mindenre tátott szájjal csodálkoztak rá, amit meg lehetett érteni, hiszen vélhetően nem jártak még ilyen helyen. A szentpétervári Ermitázs gyönyörű festményei és szobrai vagy Petrodvorec palotái, szökőkútjai és parkjai engem még sokadszorra is elbűvöltek, így meg tudtam érteni őket.

Annál több baj volt a fanyalgókkal. Ők voltak azok az emberek, akik valamilyen rejtélyes okból érkeztek ide, vélhetően csak azért, hogy mindent blamáljanak. Nekik nem ízlett az étel, szerintük mindig elkéstünk (pedig nem), a program unalmas volt, a vodka és a sör meleg, stb., stb. Soha nem felejtem el, egyszer egy középkorú férfi volt a csoportomban, aki mindenért a száját húzogatta.

-- Ez mind semmi – mondta legyintve Szentpéterváron, amikor a többiek ámulva nézték a Néva hídjainak felnyitását. – Az én falum, Nemesmedves ennél sokkal szebb.

-- Azért az Ermitázst mégiscsak itt lehet megnézni – mondtam neki, mert már nagyon kezdtem unni.

-- Az igaz – felelte. – De Nemesmedvesen az utcák két oldalát beültették virággal.

Akinek sok diákcsoportja volt, az igazából megismerhette a magyar társadalom, főleg a pedagógus-társadalom teljes keresztmetszetét, és anélkül jöhetett rá, milyen nagy bajok vannak, hogy betette volna a lábát az országba.

Egyszer egy egész vonatnyi általános iskolás érkezett, az én csoportomat három tanár néni, egy idősebb és két fiatalabb kísérte. Egyik szőke, a másik barna. Már első látásra észre lehetett venni, hogy ezek ketten ki nem állhatják egymást, ám később igencsak elmérgesedett a helyzet, ugyanis kiderült, hogy mindkettőjüknek az egyik kollégám tetszett meg. Ám a kollégám csak az egyikkel lépett a tettek mezejére, amit a másik annyira zokon vett, hogy megrugdosta a szállodai szoba ajtaját, ahol ezek kettesben voltak, aminek kis híján verekedés lett a vége.

Nehezen tudnám elfelejteni Hal tanár urat is, aki egy gimnáziumi osztállyal érkezett. Az ilyen csoportoknál gyakran előfordult, hogy az első napokban néhányan hasmenésre panaszkodtak a másfajta ivóvíz, étel, vagy éppen a kézmosás elmaradása miatt. Hal tanár úr ettől teljesen kiborult, követelte, hogy most azonnal riasszuk a közegészségügyi hatóságokat. Próbáltam megnyugtatni, hogy erre semmi szükség, két nap múlva elmúlik és egyébként is, ha a hatóság bekapcsolódik, akkor egy hónapra karanténba csukják őket. Látszólag megnyugodott, de tévedtem.

Másnap reggel szokás szerint a turistabuszon vártam a csoportot, hogy elinduljunk a városnézésre, amikor megjelent a tanár úr a gyerekkel, akiknek a kezében egy-egy gyufásdoboz volt. A dobozokból félreérthetetlen bűz áradt, ennek ellenére lerakták a pilóta mellé a műszerfalra. A kérdésre, hogy mi van a dobozokban, a tanár úr ezt felelte:

-- Este kiosztottam a dobozokat és kiadtam az utasítást, hogy reggel senki ne jelenjen meg székletminta nélkül. Tessék, lehet elemezni!

Azt inkább nem írnám le, hogy a sofőr milyen szavak kíséretében vágta ki a buszból a dobozokat a tanár úrral együtt, aki közölte, hogy ezt most már kénytelen lesz beírni a jelentésébe.

Aztán jött egy csoport Budapest egyik elit gimnáziumából is. Nem tudtam eldönteni, hogy a gyerekek vagy a tanárok a rettenetesebbek. Azzal kezdődött, hogy az utóbbiak első napon váltig állították, el fogunk késni a programról. Mondtam nekik, nyugodjanak meg, nem késünk el, számtalanszor megtettem már ezt az utat. Akkor fogadtunk egy üveg pezsgőben, amit megnyertem. Ezt követően összevesztek azon, hogy ki fizesse ki az üveg pezsgőt.

A gyerekek semmi másról nem tudtak beszélni, csak arról, hogy kinek milyen kocsija van és hogy hol volt nyaralni. Már bemutatkozásnál sem a nevüket mondták, hanem, hogy kinek mi az apja. Az egyik kislány az minden nap megemlítette nekem, hogy az ő apja repülő ezredes. Egyetlen szimpatikus gyerekkel ismerkedtem meg a csoportban, egy híres koreográfus lányával. Neki volt mire szerénynek lenni.

Persze, találkoztam, olykor barátságot kötöttem igazán kiváló emberekkel is. Emlékszem egy öreg bányászra, aki egész este itatta a teljes csoportot. A bányászok annak idején kiemelt bért kaptak, és azt mondta, neki mindene megvan, minden gyerekének házat épített, most azért jött, hogy jólérezze magát.

De bárkivel is találkoztam, mindig nagyon tanulságos volt. Ha nem másért, akkor azért mert önfegyelemre tanított. Mert bármilyen őrültek voltak a turisták, el kellett őket viselni. Lehetőleg mosolyogva.

 

Az öreg székely és az olvasás

                                                                                                                               

Az öreg székelyhez egy újságíró látogat le falura, hogy riportot készítsen kisiskolások részére.

- Kérem, mondja el egy napját!
- Hát édes fiam, reggel felkelek, megeszek egy fél oldal szalonnát. Megiszok rá 4-5 pálinkát...
- Na de bátyám, ezt így nem lehet, mondja inkább, hogy könyvet olvas.
- Jól van fiam. Tehát felkelek reggel, megeszek egy fél oldal szalonnát. Elolvasok 4-5 könyvet, aztán addig dolgozok kinn a szántón, amíg olyannyira megnő a tudásszomjam, hogy 5-6 könyvet ismét el kell olvasnom. Bele is szédülök a sok olvasásba, ezért lefekszem, pihenek egyet. Mikor felébredek, megeszek egy jó nagy darab csülköt 1 vekni kenyérrel. Ebéd után elmegyek a könyvtárba. A Pista már rendszerint ott vár. Együtt elolvasunk vagy 12-t, egészen addig, amíg a könyvtár bezár. Utána meg átmegyünk a Józsihoz, mert neki meg nyomdája van!

2020. október 4., vasárnap

A sorban állás művészete

                                                                                                       

A nagy Szovjetunióban,  meg néhány más szocialista országban is, katasztrofális volt az áruhiány, mely gyakorlatilag azóta jelen volt Kárpátalján, mióta az oroszok betették ide a lábukat, bár eleinte még meg lehetett magyarázni azzal, hogy háború van.

Nagyapám mesélte, hogy egyszer a háború után a bolt előtti sor végén meglátta egy volt tanítványát.

-- Hát te mit akarsz venni, János? – kérdezte tőle.

-- Csak beálltam már az ocseregybe, tanító úr, hátha nekem is jut valami – felelte a fiatalember.

-- Ejnye, János – fedte meg nagyapám. – Már te sem tudsz magyarul? Ez nem ocseregy, hanem sor.

-- Már ne haragudjon, tanító úr, de magyarul ilyen nincs, mert én a magyarok alatt sosem álltam sorban – mondta nevetve a másik.

A sorban állás nem egyszerűen egy tevékenység volt a sok közül, hanem életforma, melyet egyesek művészi szintre fejlesztettek. Miután a nyolcvanas évek közepén megnősültem és  apósomékhoz költöztem, minden második napom a kora reggeli sorban állással kezdődött. Mert váltottuk egymást apósommal. Tejet és kenyeret ugyanis csak úgy lehetett kapni, ha egy órával a nyitás előtt beálltál a bolt előtti sorba, mert egyébként már nem jutott. A következő szállítmány ebéd után érkezett, olykor még akkor sem. Faluhelyen más volt a helyzet, ott délután a gyerekeket küldték a kenyérért, tejet nem is nagyon lehetett kapni, azt háztól hordták nekünk. Ott nem volt olyan látványos a sorban állás, mindenki ismert mindenkit, ezért, miután mindenki megjegyezte a sorban elfoglalt helyét, akár le is lehetett ülni kártyázni valami árnyékos helyre.

Városon aranyat ért a családban egy jó karban lévő nyugdíjas, aki megengedhette magának, hogy fél napig a boltokat járja. De ne gondoljuk, hogy az emberek ilyenkor valamilyen bevásárlólistával vágtak neki a beszerzésnek, ugyanis nem azt vettek, amit akartak, hanem azt, ami volt. Ha megláttak valahol egy sort, azonnal be is álltak, bár fogalmuk sem volt, hogy éppen mit adnak. Pontosabban, ahogy akkor mondták, mit osztanak. Igazából nem is számított, hogy éppen kolbászt, bontott csirkét vagy sajtot árultak, hiszen ezeket a cikkeket, ha éppen nem volt otthon rájuk szükség (ami a legritkább esetben fordult elő), bármikor el lehetett cserélni.

Mint már említettem, a sorban állást egyesek művészi vagy legalábbis professzionális szintre fejlesztették. Az okosabban kisebb bandákba tömörültek és felosztották egymás között a sorokat. Az egyik beállt a kolbászsorba és bevásárolt a másiknak is (de ez legtöbbször nem volt keresztülvihető, mert korlátozták a megvásárolható mennyiséget, kenyérből például egy ember maximum két veknit vehetett) vagy „fogta” a sort a másiknak, ami azt jelentette, hogy az utána érkezőket felvilágosította, itt még áll valaki. A másik, aki cukorért állt sorba, ott játszotta el ugyanezt.

Aztán megjelentek a profik, a bérsorbanállók is. Ez azt jelentette, hogy ha valaki munkahelyi vagy egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott sorba állni és megfelelő nyugdíjas sem volt a családban, ráérő embereket fogadott fel, akik bevásároltak neki. Ugyanis a dolgozók voltak a legnehezebb helyzetben, munkaidő után háziasszonyok tömegei járták az utcákat és a boltokat, a vásárlás minimális reményével.

Az emberek nagyon sokáig tűrték ezt az életet, meglepő fegyelmezettséggel. Nyilván nagy visszatartó erővel bírt, hogy szinte minden családban élénken élt az elhurcoltak, meggyilkoltak emlékezete, tudták, itt hamar leszámolnak az elégedetlenkedőkkel.  Ám idővel enyhült a szigor, a gorbacsovi időkben már nem hurcolták el az embereket, áruból viszont nem lett több, sőt…. A sorban állók többnyire még így sem a hatalom ellen lázadtak, hanem egymást igyekeztek eltiporni. A sorok egyre gyakrabban bomlottak fel, olykor az emberek összeverekedtek, néha valósággal megostromolták a boltokat.

Igazából számomra is egy ilyen sorban állás volt az utolsó csepp a pohárban, amikor eldöntöttem, eljövök abból az országból. A feleségem a nagyobbik lányomért ment az óvodába, karján a kisebbikkel. Hazafelé jövet beálltak sorba tojásért. A sor egy ideig rendben haladt, de aztán felbomlott, a tömeg meglódult, a lányomat fellökték, csak a szerencsén múlt, hogy nem taposták meg.

Akkor úgy döntöttem, hogy nekem ebből elég volt.