Őrültek közt védtelen

                                                                                          

Annak idején, már az egyetemi pályafutásom elején, a hetvenes évek második felében, elvégeztem egy tolmács-és idegenvezető tanfolyamot és diákként, amennyire ki tudtam szabadulni a felsőoktatásból, magyarországi turistacsoportokat kísértem szerte a nagy Szovjetunióban a Komszomol ifjúsági utazási irodájának képviselőjeként. Nem sok pénzt lehetett vele keresni, meg azt az ember az úton el is verte, de csodálatos helyekre jutottam el és csodálatos emberekkel találkoztam. Meg kevésbé csodálatosokkal is, aminek viszont szintén megvoltak a maguk életre szóló tanulságai.

A turistákat általában két nagy csoportra lehetett osztani, az ámulókra és a fanyalgókra. Az ámulók mindenre tátott szájjal csodálkoztak rá, amit meg lehetett érteni, hiszen vélhetően nem jártak még ilyen helyen. A szentpétervári Ermitázs gyönyörű festményei és szobrai vagy Petrodvorec palotái, szökőkútjai és parkjai engem még sokadszorra is elbűvöltek, így meg tudtam érteni őket.

Annál több baj volt a fanyalgókkal. Ők voltak azok az emberek, akik valamilyen rejtélyes okból érkeztek ide, vélhetően csak azért, hogy mindent blamáljanak. Nekik nem ízlett az étel, szerintük mindig elkéstünk (pedig nem), a program unalmas volt, a vodka és a sör meleg, stb., stb. Soha nem felejtem el, egyszer egy középkorú férfi volt a csoportomban, aki mindenért a száját húzogatta.

-- Ez mind semmi – mondta legyintve Szentpéterváron, amikor a többiek ámulva nézték a Néva hídjainak felnyitását. – Az én falum, Nemesmedves ennél sokkal szebb.

-- Azért az Ermitázst mégiscsak itt lehet megnézni – mondtam neki, mert már nagyon kezdtem unni.

-- Az igaz – felelte. – De Nemesmedvesen az utcák két oldalát beültették virággal.

Akinek sok diákcsoportja volt, az igazából megismerhette a magyar társadalom, főleg a pedagógus-társadalom teljes keresztmetszetét, és anélkül jöhetett rá, milyen nagy bajok vannak, hogy betette volna a lábát az országba.

Egyszer egy egész vonatnyi általános iskolás érkezett, az én csoportomat három tanár néni, egy idősebb és két fiatalabb kísérte. Egyik szőke, a másik barna. Már első látásra észre lehetett venni, hogy ezek ketten ki nem állhatják egymást, ám később igencsak elmérgesedett a helyzet, ugyanis kiderült, hogy mindkettőjüknek az egyik kollégám tetszett meg. Ám a kollégám csak az egyikkel lépett a tettek mezejére, amit a másik annyira zokon vett, hogy megrugdosta a szállodai szoba ajtaját, ahol ezek kettesben voltak, aminek kis híján verekedés lett a vége.

Nehezen tudnám elfelejteni Hal tanár urat is, aki egy gimnáziumi osztállyal érkezett. Az ilyen csoportoknál gyakran előfordult, hogy az első napokban néhányan hasmenésre panaszkodtak a másfajta ivóvíz, étel, vagy éppen a kézmosás elmaradása miatt. Hal tanár úr ettől teljesen kiborult, követelte, hogy most azonnal riasszuk a közegészségügyi hatóságokat. Próbáltam megnyugtatni, hogy erre semmi szükség, két nap múlva elmúlik és egyébként is, ha a hatóság bekapcsolódik, akkor egy hónapra karanténba csukják őket. Látszólag megnyugodott, de tévedtem.

Másnap reggel szokás szerint a turistabuszon vártam a csoportot, hogy elinduljunk a városnézésre, amikor megjelent a tanár úr a gyerekkel, akiknek a kezében egy-egy gyufásdoboz volt. A dobozokból félreérthetetlen bűz áradt, ennek ellenére lerakták a pilóta mellé a műszerfalra. A kérdésre, hogy mi van a dobozokban, a tanár úr ezt felelte:

-- Este kiosztottam a dobozokat és kiadtam az utasítást, hogy reggel senki ne jelenjen meg székletminta nélkül. Tessék, lehet elemezni!

Azt inkább nem írnám le, hogy a sofőr milyen szavak kíséretében vágta ki a buszból a dobozokat a tanár úrral együtt, aki közölte, hogy ezt most már kénytelen lesz beírni a jelentésébe.

Aztán jött egy csoport Budapest egyik elit gimnáziumából is. Nem tudtam eldönteni, hogy a gyerekek vagy a tanárok a rettenetesebbek. Azzal kezdődött, hogy az utóbbiak első napon váltig állították, el fogunk késni a programról. Mondtam nekik, nyugodjanak meg, nem késünk el, számtalanszor megtettem már ezt az utat. Akkor fogadtunk egy üveg pezsgőben, amit megnyertem. Ezt követően összevesztek azon, hogy ki fizesse ki az üveg pezsgőt.

A gyerekek semmi másról nem tudtak beszélni, csak arról, hogy kinek milyen kocsija van és hogy hol volt nyaralni. Már bemutatkozásnál sem a nevüket mondták, hanem, hogy kinek mi az apja. Az egyik kislány az minden nap megemlítette nekem, hogy az ő apja repülő ezredes. Egyetlen szimpatikus gyerekkel ismerkedtem meg a csoportban, egy híres koreográfus lányával. Neki volt mire szerénynek lenni.

Persze, találkoztam, olykor barátságot kötöttem igazán kiváló emberekkel is. Emlékszem egy öreg bányászra, aki egész este itatta a teljes csoportot. A bányászok annak idején kiemelt bért kaptak, és azt mondta, neki mindene megvan, minden gyerekének házat épített, most azért jött, hogy jólérezze magát.

De bárkivel is találkoztam, mindig nagyon tanulságos volt. Ha nem másért, akkor azért mert önfegyelemre tanított. Mert bármilyen őrültek voltak a turisták, el kellett őket viselni. Lehetőleg mosolyogva.