Mégiscsak jobban hangzik, mint a „Soha”. Pedig ez az igazság. Hogy soha senkivel nem tudok már úgy beszélni a régmúlt időkről és emberekről, mint veled. Emlékszel? Halászni mentünk a barátaiddal, talán nyolc-tízéves lehettem. Utána gyilkosan csípős halászlét főztetek. Ott ültem köztetek az asztalnál, kanalaztam rendületlenül, bár a könnyeim a tányérba csorogtak. Meg akartam mutatni, hogy én nem vagyok gyöngébb, hogy közétek tartozom. S amikor a többiek elismerően veregették a vállamat, éreztem, büszke vagy rám.
Azt hiszem, ha egy gyerek szeretetben és tisztességben nő fel, mindig a szüleihez igazodik, a lelke mélyén nekik akar megfelelni. Még akkor is, ha másként akar élni, mert hozzájuk képest másként. Ők jelentik azokat a koordinátákat, amihez viszonyítani lehet. És ebben a hozzájuk képest másmilyen életben is életben is azokba a korlátokba kapaszkodik, melyeket tőlük kapott. Azokba a korlátokba, melyeket kamaszként rettenetes dühvel akart összetörni.
Hányszor, de hányszor fog még eszembe jutni, ha fontos döntést hozok, hogy vajon te mit szólnál hozzá? Hányszor fogom még elmondani a gyermekeimnek: „Nagyapátok ezt úgy csinálta…”. Talán még meg is unják. Ám még ha megunják, akkor is tovább élsz bennem, s bennük kitörölhetetlenül. Egyszer, még kisiskolás voltam, álarcosbált rendeztek. Én is beöltöztem, János vitéz voltam, teljesen elmaszkírozott arccal, fejemen csákóval, oldalamon karddal. Biztos voltam abban, hogy nem ismer fel senki. Az egyik zsűritag azonban nyomban rájött, hogy ki van az álarc alatt. Amikor kérdezték tőle, hogy miből jött rá, azt válaszolta: „Mert éppen úgy jár, ahogy az apja.”
Rád gyakran, veled sohasem fogok már emlékezni. Pedig milyen jó volt! Amikor elköltöztünk a faluból a városba tizenöt éves voltam. Hangosan zokogtam. Sohasem kérdeztem tőled, hogy te sírtál-e, de szerintem igen, hiszen negyvenegy éves voltál és minden oda kötött. Az életed nagyobbik felét ott töltötted, de azt mondtad, menni kell, mert a család érdeke ezt diktálja. Később megértettem: nem ahhoz kell bátorság, hogy azt tegyük, amit szeretnénk, vagy amit jólesik.
Csaknem negyven év telt el azóta, de bennünk, benned és bennem, tovább éltek a régi szomszédok és barátok, még azok is, akiket már rég kikísértek a faluvégi temetőbe. Ez volt a mi egyik közös titkunk, hiszen, amikor emlékeztünk, sokszor csak ketten, olykor anyuval együtt hárman tudtuk, hogy kiről van szó.
Tudom, van, akinek a szemében fölösleges időpocsékolás az ilyen múltbanézés. Sokáig magam sem tudtam megfejteni az értelmét, pedig alig vártam ezeket a pillanatokat. Ma már úgy hiszem, a lelkünk mélyén van egy láda, melybe az életünk során bedobáljuk a színes emlékkacatokat. Van ebben mindenféle haszontalan dolog: szerelmek, barátságok, mosolyok, kedves pillanatok és mókás történetek. Szóval, minden, ami az élet gidres-gödrös országútján végigrohanva képes lenne lelassítani minket.
Aztán eljön a nap, amikor már nem sietünk sehová, hanem inkább lassítanánk az időt. Ekkor rájövünk, hogy mi volt a fölösleges. Eldobáljuk a talmi kincseket, a rangot, a vagyont, a hatalmat és a dicsőséget. Nem marad csak a szeretet, meg az a bizonyos láda. Az előbbi azért, hogy még ne akarjunk elmenni, a sok színes emlékkacat pedig azért, hogy legyen mibe kapaszkodni a nagy zuhanás közben. Mert semmi mást nem vihetünk magunkkal, csak azt, ami a ládában van.
Neked volt mibe kapaszkodnod. Mosolyogtál és visszamosolyogtál, az, ahogy szeretted az embereket és a világot meleg bölcsője volt az éltető emlékezésnek. Köszönöm, hogy ezeket a kapaszkodókat megosztottad velem is! Köszönöm, hogy megtanítottál szeretve, vagy ha ez nem megy, legalább mosolyogva elviselni az embereket és a világot.
Apu, és köszönöm, hogy itt hagytad nekem a fekete kalapot. Most még nehéz, de remélem, egyszer felnövök a feladathoz. Ígérem, az emlékekből hagyok az unkáidnak is. Hogy legyen mibe kapaszkodniuk.
Munkács, 1964. III. 15.
Sokan magyar nemzeti dalokat énekeltek, mások beleharsogták szemtől szembe a csehek arcába: „Magyarok vagyunk, ez a föld magyar föld, a mi zászlónk piros-fehér-zöld.
A rendőrségen bejelentettem, hogy kinyitom a lepecsételt pártirodákat és délutánra a városháza nagytermébe összehívom a Magyar Nemzeti Tanácsot. Bejelentésemet tudomásul vették, de arra kértek, teremtsek rendet az utcán, mert a tömeg a rendőrségre már nem hallgat. Közölték velem, hogy ők már a katonaság segítségét kérték. Közbelépésemet két feltételhez kötöttem. Az egyik az volt, hogy mindenki zavartalanul viselhesse a magyar jelvényeket, a másik pedig az, hogy magyar nemzetőrséget állíthassunk.
Feltételeim teljesítése után lementem az utcára, odaálltam az időközben odaérkezett, tankkal és szuronyos fegyverekkel ellátott katonaság élére és folytonos kiáltásaim közepette, lassan menetelve kiürítettük az utcát. Így akadályoztam meg az aznapi vérengzéseket.
Ennek megtörténte után a Magyar Nemzeti Tanács összehívása ügyében intézkedtem. Közben R. Vozáry Aladárné két ügyvéd kíséretében Ungvárra ment, hazahozták a börtönben sínylődő férjét.
Délután a városháza nagytermében egybegyűlt a Magyar Nemzeti Tanács. Nyitott ajtók mellett kellett tárgyalnunk, mert a folyosón a kivezényelt rendőrség kapott helyet. Lélekemelő pillanat volt, amikor az értekezletet rendőrszuronyok árnyékában az Egek Urához fohászkodó imánkkal, a Himnusszal kezdtük. Örömtől csillogó szemekkel néztük, amikor a húsz esztendőn keresztül annyira üldözött „Isten álld meg a magyart” éneklése közben a cseh rendőrök szép csendben és mélabúsan tisztelegtek.
A Magyar Nemzeti Tanács elnöke R. Vozáry Aladár lett, én pedig a helyettese lettem. Dr. Simon Menyhértet a sajtóhírszolgálattal bíztuk meg. A város és a magyarság összes időszerű problémáját felölelő értekezlet a Szózat fenséges hangjaival ért véget. Itt említem meg, hogy a Magyar Nemzeti Tanács elnökségi tagjaiból, a Mindenható Jóisten kegyelméből, már csak én vagyok az élők sorában.
November 4-én délelőtt 9 órakor a városháza tornyára ünnepélyes keretek között kitűztük a magyar zászlót. A Katolikus Körben megtartottuk a 300 tagból álló magyar nemzetőrség alakuló gyűlését és felhívással fordultunk a magyarsághoz, hogy a közrend, az élet- és vagyonbiztonság érdekében fegyelmezetten viselkedjék. Tudtára adtuk a polgárságnak, hogy november 10-ig, vagyis a magyar honvédek bevonulásáig megalakult nemzetőrségünk a cseh katonasággal és rendőrséggel látja el a közbiztonsági szolgálatot.
November 5-én városházi irodámban felkeresett dr. Korláth Endre képviselő és a m. kir. belügyminiszter megbízásából megkérdezte, hogy mik a további terveim. Mire én kijelentettem, hogy politikai működésemet egyelőre beszüntetem és a munkácsi OTI igazgatója leszek.
A városháza folyosói nap-nap után zsúfolásig megteltek. Legtöbben azért jöttek oda, mert legalább csendes szemlélői akartak lenni a történelmi napok eseményeinek. Mások azért, mert megbíztuk őket különféle hivatalok, intézmények és iskolák ellenőrzésével. Egyesek különféle panaszokkal fordultak hozzánk, mert a csehek kellemetlenkedtek nekik. Végül voltak csehek is, akik azt kérték, hogy itt maradhassanak.
Az ide kivezényelt katonai parancsnok minden nap többször is figyelmeztetett, hogy a legkisebb incidens esetén rommá löveti a várost. Elő is fordultak éjszakánként kisebb verekedések, de hála józan gondolkodású nemzetőreinknek, akik talpraesett közbelépésükkel mindig lecsitították a heveskedőket, nagyobb baj nem lett.
Ilyen mozgalmas napok után végre ránkvirradt a várva várt november 10-edike. Reggel még egy utolsó felhívással fordultunk a polgársághoz, melyben a délutáni bevonulási ünnepség műsorát közöltük. Délre már az egész város zászlódíszbe öltözött. A városháza előtt felállítottunk egy nagy tribünt. Ennek felállítása közben a Fő ucca és a Munkácsy Mihály ucca sarka felől egy fegyverlövés hallatszott. A már említett városparancsnok elkiáltotta magát: „Most rommá lövetem a várost!” Magammal hívtam és a lövés irányába mentünk, de nem találkoztunk senkivel. Még ma is rejtély, hogy ki volt az, aki a cseheket az utolsó órákban így megijesztette.
Délután a cseh rendőrök a Fő ucca és a Kossuth ucca sarkán sorakoztak, parancsnokuk pedig a városháza előtt tartózkodott. Pont két órakor észrevettük a Zrínyi ucca felől közeledő m. kir. államrendőrséget. Erre a cseh rendőrtiszt egy néma kézszorítással búcsúzott. Mire megfordultunk, már ott állt a m. kir. rendőrkapitány, aki rövid üdvözléseink után szakaszával átvette a közbiztonsági szolgálatot.
Csakhamar megérkeztek a m. kir. honvédek Nemes ezredessel az élen. Az egybegyűlt óriási tömeg tapsvihara, éljenzése és a harangok zúgása közepette a nép megrohanta a katonákat és ölelő csókokkal üdvözölték őket. A turul-sapkás ifjúság „Mindent vissza!”, „Lengyel-magyar határt!” és hasonló jelszavakat kiáltozott. Az idősebbek pedig a szó szoros értelmében sírtak, örömkönnyeket hullattak.
A magyar imádság eléneklése után a római katolikus, a református és a görög katolikus főpapok elmondták üdvözlő beszédeiket. Azután R. Vozáry Aladár és én üdvözöltük a m. kir. honvédséget. Én, többek között, rámutattam arra, hogy a csehek előszeretettel hangoztatták: „Mindeneteket elvesszük, csak a szemeteket hagyjuk meg, hogy sírni tudjatok.” Most, ezekben az ünnepélyes pillanatokban nekünk a legfontosabbak ezek a szemek, hogy ezekkel Titeket láthassunk. Titeket, rég várt, szeretett honvédek. A megpróbáltatások húsz esztendeje alatt gyakran könnyeztünk. Ezek a szabadság hiánya okozta fájdalom könnyei voltak. A bécsi döntés óta minduntalan adódik olyan esemény, mely könnyeket csal ki meghagyott szemeinkből, de ezek az újraéledés, a szabadság, a szavakkal ki nem fejezhető boldogság örömkönnyei.
Beszédem elhangzása után dr. Fried Sándor hagyományos szokás szerint átnyújtotta Nemes ezredesnek a város kulcsait. Az ünnepély a Szózat eléneklésével ért véget. A szűnni nem akaró tapsvihar, éljenzés, valamint különféle lelkesítő jelszavak kiáltozása még sokáig tartott és már esteledett, amikor a tömeg szétoszlott. Az ünnepséget a budapesti rádió is közvetítette és este hangszalagról megismételte.
Hazaérkezésem után első teendőm volt hálószobánk ablakait kiszabadítani, a biztosító deszkákat eltüntetni. A deszkák feleslegessé váltak, mert elérkezett a várva várt este, amikor már teljes nyugalommal hajthattam le a fejem.
Másnap, november 11-én Nemes ezredes, városparancsnok R. Vozáry Aladárt kinevezte ideiglenes polgármesternek, engem pedig alpolgármesternek.
A képen: Nagyszüleim a magyar csapatok fogadására mennek.
Fotó: Magánarchívum
