Hogyan szöktem meg oroszfogságból

 (Megjelent: Határszéli Újság, 1917.10.07.)

 

Írta: Radics Endre a 65. gy. e. őrmestere.

Orosz fogságba július 8-án kerültem Stanislau mellett, s az ugyanakkor fogságba esett 5-ös és 66-os tisztek közé lettem beosztva.
Elfogásunk alkalmával az oroszok nem valami emberségesen bántak velünk: legelső tettük az volt, hogy mindenünkből kifosztottak. A mi értékest csak találtak nálunk — pénzt, órai, gyűrűt stb. stb. — mindent elszedtek tőlünk és korántsem követték azt a példát, amelyet az orosz foglyokkal való bánásmódban mi nyújtunk nekik.
Sebesülten esett fogságba és kórházba került hős zászlóaljparancsnokunk Sztrazsovecz Artur őrnagy, ki gránátszilánktól a fején könnyebben, Tomán Béla gépf. hadnagy, ki gyalogsági golyótól a hasán sebesült meg könnyen, Gergely szanitécz hadnagy és Várady zászlós (Beregszászból) s többi tiszt sebesületlenül került fogságba. Köztük Kailvert kapitány, Keul főhadnagy, dr. Műnk főorvos (a „Ludwig Baka” szerkesztője) Rajik , v. Wolff hadnagyok, Eider szán. hadnagy, Trócsányi és Szegő zászlósok, Schweiger kadett. A többi fogoly tisztről csak fénykép után tudnék felvilágosítást adni, mert a nevüket nem tudom.
Kozákok kísértek bennünket lóháton s körülbelül 350 km. utat tettünk gyalog. Már Csernoviczban elhatároztam, hogy ha csak szerét ejthetem megszököm. Jelentkeztem is az orosz parancsnoknál, hogy szeretnék Csernoviczban maradni, hol bármilyen munkát végeznék. Úgy okoskodtam, hogy innen talán könnyebben tudnék ellógni. Ezt a kérelmet azzal utasították el, hogy a magyarnak és a germánnak be kell menni Oroszország közepébe, ha szlovén vagy cseh lettem volna, maradhattam volna Csernoviczban is.
Még aznap útnak indítottak bennünket és így mentünk a legelső nagyobb orosz városig, Kamenec-Podolskig; innen viszik tovább vonaton a foglyokat. Éppen ideje, hogy vonatra tegyenek, mert a cipőnk teljesen tönkrement.
A városban egy kaszárnyába vittek minket, ahonnan még az év folyamán sikerült megszöknöm. Egész éjjel gyalogoltam vissza, nappal pedig a kukorica közt aludtam.
Másnap este alig mentem egy jó órát, Pohorolinka nevű községbe értem, ahol nem volt katonaság, csak orosz tábori csendőrség. Szép háziasszonyom, kinél -- habár csak pár órára is -- védelmet és élelmet kerestem, csakhamar megkedvelt, bőven ellátott mindennel és másnap este orosz nemzeti viseletben bocsájtott útra.
Csernovicz felé vettem az utam. Az oknai erdőben, ahol a múlt évi harcokból hadi állásaink megvoltak, több magyar és osztrák katonával találkoztam, akik állandóan ott tartózkodtak és fegyverrel voltak ellátva és kiket a civilek élelmeztek. Mind szökött foglyok voltak ezek.
Két nap múlva ismét Csernoviczban voltam és a városhoz tartozó Rosch sváb községben kerestem búvóhelyet. Itt Strobl Ádám nevű derék sváb ember vett pártfogásába. Sorsom most jobbra fordult, mert ettől kezdve nem kellett oly sokat koplalnom. Kerített a számomra kopott munkásruhát, majd egy mankót s ettől kezdve oly ügyesen maszkíroztam a siketnéma rokkantat, hogy a velem egy fedél alatt lakó kozák tiszt sem sejtett semmit. Naponkint bejártam a csernoviczi piacra cipőt pucolni, egyben gondosan figyelni a napi eseményeket és így mindig hallottam a legújabb híreket. Mikor az utolsó napokban az oroszok gyújtogatni és rabolni kezdtek, én a házigazdám padlásán voltam elbújva. Végre megjöttek a mieink és én ismét szabad lettem.
Az oroszok élelmezése elég rossz. Reggel és délben halat kaptunk enni egy fél kenyérrel, vacsorára pedig egy kockacukrot, kevés száraz teát s forró vizet hozzá akár 10 litert is.
Az orosz tisztek a meghódított területeken főként a szeszt nélkülözték. Semmi pénzért sem tudtak szeszt beszerezni. Mikor a mieink bevonultak Czernoviczba, a derék polgárok előszedték a rejtegetett frissítő italokat és ingyen osztogatták katonáink közt.
Azt a szép fogadtatást, amiben a mieink részesültek Csernoviczban, leírni nem lehet. Mikor Őfelsége bevonult a városba, azokat, kiknek velem együtt sikerült megugrani orosz fogságból, maga elé rendelte; mindannyiunkat megdicsért vakmerőségünkért s valamennyiünkkel kezel fogott. Ez volt legszebb kitüntetésünk.

 

* Radics Mihálynak, a „Beregi Közlöny“ felelős szerkesztőjének, fia.

 

A képen: A háborúban lerombolt vasúti híd Csernoviczban (1917.) Ma Csernyivci.

Forrás: Fortepan.

A bizonytalanság kora

                  

„Fiatalnak lenni nem olyan jó dolog. Az a bizonytalanság kora, nem csak anyagilag. Még nem tudom, ki vagyok, jó vagyok-e, elég szép, elég okos vagyok-e, elfogad-e anyám, apám, szerelmem, tanárom, főnököm. Ahogyan az ember idősödik, ezek azért eldőlnek. Némelyikre az a válasz, hogy nem, de még az is jobb, mint a bizonytalanság. Ezért gondolom, hogy amikor valaki a hatvanadik életévét elérte, és ezeket a kérdéseket nem tudta tisztázni, valamit elrontott.” (Vámos Miklós)

Kárpát Expressz 2015.06.06 - Árpád-vonal Kárpátalján

 

Tekeli Iván lengyel úr keresi rokona, gróf Thököly Imre kuruckirály kincseit késmárki vára alatt

(Megjelent: Erdélyi Lapok, 1936.03.28.)

Késmárkról jelentik: A múlt év szeptemberében 250 éves fordulója volt annak a napnak, amikor a budavári palota ormáról lekerült a félholddal díszített lófarkas török lobogó. Érsekújvár és Esztergom után Buda várát is visszafoglalták a diadalmas keresztény csapatok a töröktől. Az évforduló Késmárk számára külön ünnepet jelent: abban az évben, amikor a budai mozlim karcsú minarettjének körbeszaladó erkélyén utoljára tette össze Kelet felé fordulva két karját iszlám papja: leáldozott örök időre Thököly Imre csillaga is azon a darab földön, amelyet a török segítségével akart visszafoglalni a Habsburgoktól. A késmárki gróf, mérhetetlen vagyon ura elhagyta első törökországi fogságát, sereget szervezett, maga köré gyűjtötte a vármegyék elkeseredett népét, urat és parasztot egyaránt, Zeliznél diadalt aratott a császári csapatok fölött, de elbukott és önkéntes száműzetésbe ment a kisázsiai Izmir-Nikodémiába, ahol 19 esztendő múlva meghalt anélkül, hogy hazáját még egyszer is megláthatta volna.
Ezt az évfordulót meg is ünnepelték Thököly Imre városában Késmárkon.

A Thököly-kincsek legendája
Azóta sokat beszél ismét a Szepesség népe a kuruckirály mérhetetlen kincseiről. Írások szólnak arról, hogy a kuruc időket követő szomorú esztendőkben, amikor Caraffa vértörvényszéke egymásután hozta halálos ítéleteit Eperjesen, Lipót császár társzekerekkel szállíttatta Becsbe a Thököly-vagyont. A néphit azonban azt tartja, hogy a mérhetetlen kincseknek csak egy elenyészően kis része jutott a császár palotáiba és mázsaszámra maradt az arany, ezüst, meg a drágakő abban a titkos alagútban, ahova kincsét menekülése előtt elrejtette a kuruckirály, gróf Thököly Imre.
Egy Krakkóban élő lengyel állampolgár, akit Tekeli Ivánnak hívnak és aki Thököly Imre egyenes leszármazottjának tartja magát, évekkel ezelőtt érdekes ajánlatot tett Késmárk városának. Megírta, hogy birtokában vannak okmányok, amelyek megjelölik azt a helyet, ahol Thököly Imre kincsei elrejtve várják azt az időt, amíg valaki reájuk akad. Tekeli Iván azt az ajánlatot tette Késmárk városának, engedje meg, hogy a saját költségén ásatásokat végezzen, az engedélyért cserébe felajánlotta azt, hogy a megtalálandó kincsek felét a városnak engedi át. Késmárk város tanácsa tízezer dollár összegnek megfelelő készpénz letételét kívánta óvadék címén Tekeli Ivántól, aki a kauciót akkor nem tudta letenni, hír szerint most eleget tesz majd a város kívánságának és még ebben az évben hozzáfog a Thököly- kincsek felkutatásához.

 
A pestis-katakombák titka
Késmárk főterét hosszú és széles alagút szeli át. A ma élő emberek közül senki nem járt még ebben az alagútban. Másfél kilométer hosszú ez az alagút, a vár udvarától indul ki, átmegy a régi templom alatt, keresztülszeli a főteret és a kijárata még látható a régi vár szűcskapunak nevezett romjainál. A bejáratot és a kimenetét törmelékek torlaszolják el, ennek az alagútnak egy részét, azt a darabot, amely a késmárki római katolikus templom alatt vezet el, pestis-katakombának nevezték, azért, mert évszázadokkal ezelőtt, amikor a fekete halál tizedelte meg Késmárk lakóit, ide dobálták be és öntötték le mésszel a pestisben elhalt polgárok hulláit. Állítólag a pestis-katakombából nyílik az a keskeny folyosó, ahova Thököly Imre menekülése előtt elrejtette és befalazta kincseit. A Krakkóban élő Tekeli Ivánnak — legalább ő így állítja — birtokában vannak olyan tervrajzok, amelyek pontosan megjelölik a kincsek rejtekhelyét.
Maga a Thököly-vár egyébként még ma is áll. A X. században az épület őse kolostor volt, első helye a Szepesség katolicizálásának. A XII. század végén alakították át határőrségi várrá. Thököly Imre nagyapja, Thököly Gáspár, a maga idejének messzeföldön ismert pénzügyi vezére szerezte meg harmincezer forinton a várat, amelynek Thököly idejében négy hatalmas udvara, három lovagterme és hat tornya volt. Ebből három megvan ma is. Az istállókban márványjászol elé kötötték a lovakat és minden lónak külön tükre volt. A tükrök nyomai ma is láthatók.

 

A képen: A késmárki Fő tér 1920-ban.

Forrás: Fortepan.