2021. június 28., hétfő

IV. Károly köszönőlevele Horthy Miklósnak

 Villa Prangins, 1920. május

IV. Károly köszöni Horthy Miklós addigi tevékenységét. Mivel a közeli jövőben hamarosan sor kerül a békeszerződés aláírására, ezért levelében kifejti azon kívánságát, hogy „a királyi hatalom gyakorlását minden körülmények között mentől előbb, lehetőleg még ez év folyamán kezembe kívánom venni és kérem, hogy bölcs belátásával jelölje meg azt a pillanatot, mely a legalkalmasabb arra, hogy Trónomra visszatérjek”. A levélben kéri, hogy eddigi hűségével és odaadásával készítse elő visszatérését.

Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár



 

Minek az ünnepe

 


Mórickáék május elsejéről tanulnak az iskolában. A tanár néni megkérdezi a gyerekeket, hogy tudják-e, minek az ünnepe volt a rendszerváltás előtt május 1.
- A munkásosztályé - mondja Pistike.
- A szocializmus győzelméé - mondja Jancsika. Móricka is jelentkezik:
- Május elseje a kikelet és a hazaszeretet ünnepe volt.
- Nagyon jó, Móricka! - mondja a tanár néni - és meg is tudod magyarázni miért?
- Persze, mindenkinek ki kellett mennie a térre ünnepelni, pedig mindenki haza szeretett volna menni!


 

A nagy szégyen

 


Találkoztam egy fiatalemberrel. Olyan negyven körüli lehet. Azt mondta, ő már csak a nyugdíjat várja.

-- És mit fogsz csinálni, ha nyugdíjba mégy? – kérdeztem.

-- Hát sörözni, meg meccset nézni – felelte.

Na, ekkor jutott eszembe Gyula bácsi.

Gyula bácsi, apám nagybátyja egy szabolcsi kisvárosban élt, akkoriban már betöltötte a kilencvenet, egy szép kertes házban. Másban nem is igen élhetett volna, vagy, ahogy a költő mondja, elfogyott volna, mint gyertyaszál, mely elhagyott üres szobában áll, mert mindene volt a kert, magával hozta a génjeiben, annak ellenére, hogy egész életében kereskedőként kereste kenyerét.

Nagyon sokáig nem találkoztunk, kicsit már furdalt is a lelkiismeret, amiért nem látogattam meg. Egy napon aztán, valahogy a közelben akadt dolgom, elhatároztam, hogy beugrom az öreghez. Tél és tavasz határmezsgyéjén jártunk, minden nyirkos volt és hideg, a házak áttetsző ködfátyolba bújtak. Beléptem a kapun és megláttam az öreget. Ott állt a kert közepén egy botra támaszkodva a gyümölcsfái és a foszladozó hófoltok között, úgy tekintett végig a birodalmán, mint egy király, amikor szemlét tart hadai fölött.

Nekem nagyon megörült, de amikor hogyléte felől érdeklődtem, elborult az arca.

-- Szégyenben maradtam fiam, sőt, nagy szégyent hoztam az egész családra – dörmögte lehangoltan, aztán beinvitált a házba.

Leültetett, kínálgatott, de engem csak nem hagyott nyugodni az a szégyen. Már az is eszembe jutott, csak nem valami formás fiatalasszonyt csábított el az urától, de az ő korában ennek csekély volt a valószínűsége.

-- Mi van azzal a szégyennel, Gyula bácsi – kérdeztem tőle.

Az öreg megint elszomorodott, egyet hallgatott, kettőt sóhajtott.

-- Az a helyzet, fiam, hogy az idén már nem bírtam felásni a kertet. Napszámost kellett fogadni. Nagy szégyen ez nekem – vallotta be töredelmesen.

-- Hát ebben van valami, Gyula bácsi – mondtam neki, miután szóhoz tudtam jutni. – Én kilencven évesen biztos nem fogok ilyen szégyent hozni a családra. Pedig még nagyon jól tartja magát a korához képest.

Egy darabig ízlelgette a válaszomat, aztán elmosolyodott.

-- Hát az az igazság, fiam, hogy nem lenne nekem semmi bajom, csak nagy szót hallok. Milyen jó is lenne, ha nem volnék ilyen süket.

-- Ugyan, Gyula bácsi! Tetszik tudni, milyen jól jönne nekem három nő mellett, ha néha süket lennék! – feleltem, amire cinkosan elmosolyodott.

Találkoztam egy fiatalemberrel. Olyan negyven körüli lehet. Azt mondta, ő már csak a nyugdíjat várja.

-- És mit fogsz csinálni, ha nyugdíjba mégy? – kérdeztem.

-- Hát sörözni, meg meccset nézni – felelte.

Na, ekkor jutott eszembe Gyula bácsi.