Találkoztam egy fiatalemberrel. Olyan negyven körüli lehet. Azt mondta, ő már csak a nyugdíjat várja.
-- És mit fogsz csinálni, ha nyugdíjba mégy? – kérdeztem.
-- Hát sörözni, meg meccset nézni – felelte.
Na, ekkor jutott eszembe Gyula bácsi.
Gyula bácsi, apám nagybátyja egy szabolcsi kisvárosban élt, akkoriban már betöltötte a kilencvenet, egy szép kertes házban. Másban nem is igen élhetett volna, vagy, ahogy a költő mondja, elfogyott volna, mint gyertyaszál, mely elhagyott üres szobában áll, mert mindene volt a kert, magával hozta a génjeiben, annak ellenére, hogy egész életében kereskedőként kereste kenyerét.
Nagyon sokáig nem találkoztunk, kicsit már furdalt is a lelkiismeret, amiért nem látogattam meg. Egy napon aztán, valahogy a közelben akadt dolgom, elhatároztam, hogy beugrom az öreghez. Tél és tavasz határmezsgyéjén jártunk, minden nyirkos volt és hideg, a házak áttetsző ködfátyolba bújtak. Beléptem a kapun és megláttam az öreget. Ott állt a kert közepén egy botra támaszkodva a gyümölcsfái és a foszladozó hófoltok között, úgy tekintett végig a birodalmán, mint egy király, amikor szemlét tart hadai fölött.
Nekem nagyon megörült, de amikor hogyléte felől érdeklődtem, elborult az arca.
-- Szégyenben maradtam fiam, sőt, nagy szégyent hoztam az egész családra – dörmögte lehangoltan, aztán beinvitált a házba.
Leültetett, kínálgatott, de engem csak nem hagyott nyugodni az a szégyen. Már az is eszembe jutott, csak nem valami formás fiatalasszonyt csábított el az urától, de az ő korában ennek csekély volt a valószínűsége.
-- Mi van azzal a szégyennel, Gyula bácsi – kérdeztem tőle.
Az öreg megint elszomorodott, egyet hallgatott, kettőt sóhajtott.
-- Az a helyzet, fiam, hogy az idén már nem bírtam felásni a kertet. Napszámost kellett fogadni. Nagy szégyen ez nekem – vallotta be töredelmesen.
-- Hát ebben van valami, Gyula bácsi – mondtam neki, miután szóhoz tudtam jutni. – Én kilencven évesen biztos nem fogok ilyen szégyent hozni a családra. Pedig még nagyon jól tartja magát a korához képest.
Egy darabig ízlelgette a válaszomat, aztán elmosolyodott.
-- Hát az az igazság, fiam, hogy nem lenne nekem semmi bajom, csak nagy szót hallok. Milyen jó is lenne, ha nem volnék ilyen süket.
-- Ugyan, Gyula bácsi! Tetszik tudni, milyen jól jönne nekem három nő mellett, ha néha süket lennék! – feleltem, amire cinkosan elmosolyodott.
Találkoztam egy fiatalemberrel. Olyan negyven körüli lehet. Azt mondta, ő már csak a nyugdíjat várja.
-- És mit fogsz csinálni, ha nyugdíjba mégy? – kérdeztem.
-- Hát sörözni, meg meccset nézni – felelte.
Na, ekkor jutott eszembe Gyula bácsi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése