2021. augusztus 29., vasárnap

Felújult a nyírpilisi szép erdészné régen elfeledett szerelmi históriája

 


(Megjelent: Nyírvidék, 1930. május 29.)

 Megtalálták a hajdan nyomtalanul eltűnt udvarló csontjait

Nyírpilis község határában az ömböly csárda mellett dohánypajtát építettek. Amikor az egyik oszlop helyének gödröt ástak, az egyik munkás ásója csontokba akadt. A lelet természetesen felcsigázta az emberek fantáziáját, s most már óvatosabban ástak tovább s rövid időn belül siker is koronázta munkájukat, mert egy emberi csontvázra bukkantak. A csontváz 40 cm. mélyen volt a földben.
A vizsgálat megindult annak kiderítésére, hogy a csontváz hogyan kerülhetett erre a helyre, mert a környéken lakók emlékezete szerint ezen a tájon nem volt temető.
Lassankint azonban megindult a találgatás és akadt öregebb ember, aki emlékezett még arra, amit gyermek korában hallott egy titokzatos szerelmi ügyről, s a falu népe ezt a megoldást találta a leginkább elfogadhatónak. Az ismét szájra kelt história két erdészről regél.
Körülbelül az ötvenes évek táján lakott ezen a tájon két erdész. Az egyik nős ember volt, a másik még csak legényember. Az csak természetes, hogy a mese szerint a legényember csinos is volt, szerelmes is volt, s az asszonynak tetszett a fiatalember széptevése. —Egyszer azután a nőtlen erdész hirtelen eltűnt. Hogy hová lett, senki sem tudta meg. Az egyik verzió szerint szerelmének lett áldozata, mások szerint pedig egy szép asszonnyal szökött meg ismeretlen helyre.
A mese szereplői azóta már rég meghaltak. A szerelmes legény s a szerelmes asszony is örök álmukat álmodják. Ki tudja, igaz volt-e, amit róluk beszéltek? És hátha a megtalált csontok a szerelmes trubadur csontjai voltak? Most már mindegy. A környék lakói még egy pár napig beszélnek a szerelmesekről. Az idősebbek talán egy könnyet morzsolnak szét, emlékezvén arról, hogy ők is voltak valaha fiatalok és szerelmesek, a fiatalok pedig irigységgel emlékeznek a fiatal erdészre, s egy sóhajtással tekintenek arra a kis gödörre, amelybe belehelyezték a már porladó csontokat, amelyek 60—80 évvel ezelőtt kerülhettek a földbe.

Nyugaton müzlit esznek

                                                                                                                    


Egy székely srác TOI-TOI vécéket hoz-visz ausztriai és német fesztiválokra. Kérdezik tőle:

– Te, Ábris, és milyen meló ez? Nem büdös?

– Azok ott Nyugaton müzlit esznek tejjel, nagy ganyé nincs utánuk.

 

2021. augusztus 26., csütörtök

Esztike néni és Pista bácsi, Székelyszáldobos


 

A Szentistványi-lak műkincsei

 Megjelent: Magyarország, 1914.02.13.)


 

(Saját tudósítónktól.) Hírt adtunk a minap arról az érdekes műgyűjteményről, amelyet amerikai vevők két épp egynegyed millió koronáért akartak megvenni Várkóly János mecenzéfi földbirtokostól. Muzeális és művészeti körökben feltűnést keltett ennek a nagyarányú üzletnek a híre, annál is inkább, mert jóformán alig tudott valaki róla, hogy egy Várkóly János nevű magyar ember ilyen értékes műkincsek birtokában van. Mivel egy lap ma megjelent számában Schönborn Frigyes gróf, akinek közvetítése a műgyűjtemény eladása dolgában meghiúsult, kétségbe vonja, hogy Várkóly János kastélyában milliós műkincsek volnának, egyik munkatársunk fölkereste az alsó-mecenzéfi földbirtokos Budapesten élő fiát, Várkóly Szilárd kereskedelmi minisztériumi tisztviselőt, aki a Király utca 86. száma alatt lakik.
— Édesapám, tiszavárkonyi és szentistványi Várkóly János --  mondotta a fiatal Várkóly, több évtizeden keresztül az Első Magyar Általános Biztosító Társaság oktató felügyelője volt és sokat utazott egész Magyarországon, valamint a külföldön. Mint vagyonos ember és mint rendkívül képzett műértő ambícióval gyűjtötte a régiségeket s egyéb műkincseket. Vagyonát és mindén keresményét erre fordította. Évtizedekig teljes titokban folytatta a gyűjtést itthon és a külföldön és az Alsó-Mezencéfhez tartozó kastélyában, a Szentistványi-lakban lassankint rengeteg műkincs halmozódott össze. Az volt mindig a szándéka,- hogy három gyermekére hagyja a kincseket. Most ötvenkét esztendős, s mivel betegeskedik, elhatározta, hogy túlad a gyűjteményén, mert gyerekei nem értenének az értékesítéséhez. Első sorban hetven darab festményére (köztük egy Rubensre, egy Van Dyckre is) keresett vevőt. Eleinte a Budapesten lakó Schönborn Frigyes gróf révén egy berlini céggel tárgyalt; amelynek kiküldöttjei a múlt hét végén látogattak el Várkóly Jánoshoz, hogy megkössék az üzletet. Ott édesapám tudatta velük, hogy elkéstek, mert kevéssel előbb amerikai vevőknek elsőbbséget adott a festmények megvásárlására két és egynegyed millió koronáért.
— Miképpen lehetséges — kérdezte a fiatal Várkólytól munkatársunk —, hogy a műgyűjteményről nem tudott előbb a világ?

-- Igaz, hogy édesapám nem ütötte dobra a műkincsek hírét, de azért egyesek tudtak róla, például Benczúr Gyula is. Meg aztán a műkincsek egy része, mint külön gyűjtemény, látható volt a millenáris kiállításon és később a kassai Rákóczi-múzeumban.
— Az eladásra szánt festményeken kívül még egyéb műkincsek is vannak édesapja birtokában?
— Amit az amerikaiaknak el akar adni, az csak kis része a gyűjteménynek. Még az értékes festményekből is maradt vagy kétszáz. A kastély tizennyolc szobáját megtöltik a különböző ritka tárgyak. Rengeteg keleti szőnyeg, híres férfiak kéziratai, mesés értékű porcelánedények és figurák, ókori szobrok, középkori ornátusok, az óracsinálás remekei, rézkarcok, antik bútorok, könyvészeti unikumok és még sok-sok egyéb holmi. Van a kastélyban a többi közt egy százhúsz ágú csillár, amely egykoron XIV. Lajos palotájának dísztermében függött. Évekig tartó pör és diplomáciai tárgyalás folyt a birtokáért, végül mégis az apámnál hagyta meg a törvény. Néhai Andrássy Dénes gróf alkudozott apámmal erre a csillárra, de még ő sem akarta megadni azt az árat, amelyet apám kért tőle.
-- Igaz a híresztelés, hogy édesapja a műkincsek egy, részét a Magyar Nemzeti Múzeumnak juttatja?
— Nem hiszem, nem tudok róla. Sőt úgy tudom, hogy apám az egész gyűjteményét el akarja adni.

Várkóly János úr A.-Mecenzéfről (Szentistványi-lakról) levelet írt ma szerkesztőségünknek és tudatja, hogy gyűjteményét még nem adta el az amerikaiaknak.

A képen: Korabeli képeslap Mezencéfről.