Rákosi elvtárs étrendje

 Forrás: www.arcanum.hu

Kosztolányid Dezső: Boldog, szomorú dal

 

Magyarok Maradtunk!

 

Zaklató voltam

 

Sorra jelennek meg mostanában a hírek híres és kevésbé híres emberekről, akik állítólag hölgyeket zaklattak. Nekem meg ilyenkor mindig eszembe jut, én már akkor zaklató voltam, amikor ilyen esetekről még szót sem ejtett a sajtó.

A Szovjetuniónak nevezett börtönszigeten világra jönni nem volt egy főnyeremény, de mi, gyerekek erről akkor még semmit sem tudtunk, szüleink, nagyszüleink pedig, saját érdekünkben, nem nagyon igyekeztek felvilágosítani minket. Hazudni nem akartak, az igazság meg életveszélyes volt, mert a gyermek még őszinte, fogalma sincs a politikai konspirációról. Kellő óvatossággal nagyon szépen ki lehet zárni a valóságot a gyermeki világból (akkor még nem volt televízió). Édesanyám mesélte, hogy Sztálin halála idején ő a tanítóképzőbe járt, és amikor bejelentették a szomorú hírt, az egész osztály zokogásban tört ki, pedig alig akadt olyan, akinek a generalisszimusz ne zárta volna lágerbe vagy ne végeztette volna ki valamelyik családtagját.

Jómagam akkor szembesültem életemben először a diktatúrával, amikor felvettek az ungvári egyetemre. Gyakran betértem a város egyetlen áruházába, ahol hamarosan megismerkedtem egy barna kislánnyal, aki kereskedelmi iskolába járt és ott töltötte a gyakorlatát. Kis bögyös, faros csaj volt, minden, mi szem-szájnak ingere és a magam gyámoltalan módján egy kicsit udvarolgattam is neki, ami abból állt, hogy addig beszélgettünk, míg a főnöke rá nem ripakodott.

Egy napon két alacsony, de kigyúrt suhancot találtam nála a boltba, kiderült, hogy a magyar utánpótlás birkózóválogatott edzőtáborozik Ungváron és a fiúk a szomszédos szállodában laknak. Hamar összebarátkoztunk, fel is ajánlottam nekik a segítségemet. Még kétszer találkoztunk, kalauzoltam őket a városban, olykor fordítottam nekik.

A második alkalom után visszatértem a kollégiumba. Másnap elém állt egy negyedikes ukrán szakos fiú, akivel én életemben nem váltottam szót, a nevét sem tudtam és közölte, hogy bizalmasan akar velem beszélni. Leültünk a kollégium folyosóján, bár el nem tudtam képzelni, mit akar tőlem.

-- Adok neked egy baráti jótanácsot – mondta. – Ne találkozz többé a magyarokkal, mert rossz vége lesz!

Hirtelen szóhoz sem tudtam jutni.

-- Mért lenne rossz vége? – kérdeztem. – Nem csinálunk semmi törvénytelenséget.

-- Azt te csak úgy hiszed – felelte most már szigorúbban. – Tudod, hogy a Szovjetunióban a törvény szigorúan bünteti a külföldiek zaklatását? Akár évekre rács mögé kerülhetsz.

-- Miféle zaklatást? – válaszoltam ijedten. – Hiszen ők kértek meg, hogy kalauzoljam őket.

-- Az nem jelent semmit – mondta. – Mire ebből ügy lesz, ők már rég hazamennek, nem fogja őket megkérdezni senki.

A fiúkkal többé nem találkoztam, igaz, néhány napra rá haza is mentek. Én meg azon törtem a fejemet, mit követtem el. Hogyan lettem zaklató. Meg azon, hogy honnan tudtak „bűnös” tevékenységemről. És mi köze volt mindehhez ennek a jóakarónak.

Később, persze, rájöttem, hogy melyik szerv küldte a figyelmeztetést. Meg arra is, hogy minden csoportban volt legalább egy besúgójuk. De engem, ha zaklatásról hallok, mindig valami más jut eszembe.

 

 

 

A maszkot viselő ember

 

 

"A gyermeki lélekkel felnőtt maszkot viselő ember – 'kisfiú nagy cipőben' – nehéz szerep eljátszására vállalkozott. Nagyon kell vigyáznia, hogy a maszk le ne csússzon róla. A lelepleződéstől való félelem örökké aggodalmas vagy dühös, komor emberré gyúrja. Játszani, hülyéskedni, önmagán röhögni nem mer többé. Később már nem is tud. A maszk ráégett az arcára. Képtelen kikacsintani alóla. Egy ilyen álfelnőttet kineveztek egy tudományos intézet igazgatójává. A barátja megkérdezte: – Mondd, jó játék intézeti igazgatónak lenni? Amire rácsattant a megbántottság válasza: – Kérlek, ez egyáltalán nem játék! Istenem, hogy megrémült a játék szótól. Amiről Abody Béla egyszer azt mondta: A játék fény a csúcson. A felnőtté válás titkát kutatva a játékhoz jutottunk el. Az igazi felnőttnek nem kell felnőttet mímelnie. Szabadon és önfeledten játszhat. A gyermeklelkű álfelnőttek kizárták magukat a játékból, mert soha nem ülnek le a földre és soha nem beszélnek az égre. Komoly felnőtt csak nem tesz ilyesmit! Ehelyett zsémbesen és irigykedve bámulják a játszókat, akiknek nem kell attól tartaniuk, hogy a felnőtt maszkja egyszer csak lepotyog az arcukról. Rosszkedvűen dörmögik: 'Milyen éretlenek! Hát már sohasem fognak felnőni?'” (Popper Péter)

Múzeumba került a megmentett munkácsi ezredzászló

 

(Megjelent: Friss újság, 1939. 08.12.)

A világháború befejezése után, amikor a Felvidék cseh kézre ke­rült, a munkácsi volt 11. honvéd-gyalogezred zászlóját elrejtették az idegen járom alá került ma­gyar katonák és húsz éven keresz­tül rejtegették különböző pincék­ben. Munkács visszavétele után azonban elhatározták, hogy a zász­lót a Hadimúzeumnak adják át megőrzés végett. Az átadás most történt meg ünnepélyes külsősé­gek között. Pénteken délelőtt a frontharcosoknak egy szakasza felállt a Hadtörténeti Múzeum előtt és fővetéssel fogadta a zászlóvivő küldöttséget, amelyet Zatlukál Elemér történész, fel­vidéki hírlapíró vezetett. Ő volt az utolsó, aki a zászlót a lakásán rejtegette. A kegyeletes ünnepsé­gen jelen volt Barna Béla ny. ez­redes, az ungvári zászlóalj egy­kori harctéri parancsnoka, Mun­kács város kiküldöttei, a volt 11-es honvédek népes altiszti és legény­ségi küldöttsége, valamint Goga György, a ruszin frontharcosok képviselője. Turányi Géza alezre­des őszinte köszönetét mondott a munkácsi küldöttségnek a zászló megmentéséért és megőrzéséért. A 11-esek zászlója 1870-ből szárma­zik, régi hadi ereklye, a magyar honvédek legelső zászlója. Erede­tileg a 35. honvédzászlóalj zász­lója volt, amelyből később alakult a 11. honvéd gyalogezred. Bal­oldali képünkön a munkácsi zászlóvivőket mutatjuk be, közé­pen a ruszin frontharcost. Másik képünkön a zászló átvétele.