A Szovjetunió egy teljesen szürreális és képmutató államképződmény volt. Aki benne élt, az rendszeresen megbizonyosodhatott erről, még akkor is, ha, elsősorban saját jól felfogott érdekében, igyekezett nem tudomást venni róla. Annak ellenére, hogy szüleink, féltve óvtak minket a valóságtól, előbb-utóbb, de inkább előbb, mindenki szembetalálkozott vele.
Például, miközben mindenkinek kötelező volt pionírrá (úttörővé) válni, majd belépni a Komszomolba (magyarul: KISZ), úgy tettek, mintha ezt ki kellene érdemelni. Nyolcadikba jártunk, 14-15 évesek lehettünk, amikor közölték, hamarosan eljön a nagy nap, büszke Komszomol-tagokká avanzsálhatunk. Persze, ennek megadták a módját, felvételi elbeszélgetésen döntötték el, érdemesek vagyunk-e rá, melynek kérdéseit előre megkaptuk és az iskolában szigorúan bemagoltatták velünk a válaszokat.
Egy Ungvár melletti, akkor még színmagyar faluban nőttem fel és jártam iskolába, a felvételi pedig a városban zajlott, a járási Komszomol-bizottságban. Szerencsére, annak idején még nem tartották a hazafiság legfontosabb fokmérőjének, hogy mennyire beszéljük az államnyelvet, mint most Ukrajnában, a bizottság munkatársainak többsége tudott magyarul és semmi kivetni valót nem talált abban, hogy a beszélgetés magyarul zajlik.
Eljött tehát a nevezetes nap, az osztályfőnök és a pionír(úttörő)vezető kíséretében beutaztunk a városba, ahol aztán mindenkit egyesével hívtak be e beszélgetésre, ami azt jelentette, hogy várakozással telt a délelőttünk. Akik már végeztek, azok pláne nem tudtak magukkal mit kezdeni.
Már a vége felé jártunk a névsornak, amikor egyszer csak kivágódott az ajtó és feldúltan kirohant az egyik funkcionárius, majd nagy veszekedés közepette a másik is. Fogalmunk sem volt, mi történt és különösen azt követően vált feszültté a helyzet, hogy kijött az osztályfőnökünk, majd leszaladt a lépcsőn.
Kiderült, hogy négy fiú, akik már túl voltak a beszélgetésen, lementek az udvarra, egyikük kerített valahonnan egy doboz cigarettát és az újdonsült Komszomol-tagok rágyújtottak. Persze ott füstöltek rá, ahol kiválóan látta őket az ablakból az egész bizottság. Ezt az osztályfőnöktől tudtuk meg, aki majd felrobban a méregtől. De ezzel nem lett vége, sőt. Behívatták egy terembe az egész osztályt és közölték, hogy most nagyon meg fogjuk ütni a bokánkat, mert ez már politikai ügy. Az ugyanis nem lehet véletlen, hogy pont egy ilyen jeles napon és pont itt gyújtottak rá! Ezzel azt akarták demonstrálni, hogy fütyülnek a Komszomolra, sőt a szocialista erkölcsre.
Ezek után nyomott hangulatban értünk haza, teljes bizonytalanságban. A négy fiúval az osztályfőnök és az igazgató is roppant nyomatékosan beszélgetett el (ma egy ilyen beszélgetés után meg sem állnának a bíróságig). Úgy tudom, néhányukra otthon is várt egy hasonló beszélgetés. Az igazgatót berendelték a járáshoz és közölték vele, hogy iskolánkban az erkölcsi és a politikai nevelés egyenlő a nullával. Néhány hétig azt sem tudtuk, hogy a négy fiút felveszik-e a Komszomolba, bár lelki szemeink előtt már azt is láttuk, ahogy börtönbe viszik az egész osztályt.
Persze, egy idő után odafönn is rájöttek, hogy nekik sem hiányzik a botrány, aligha vetne rájuk jó fényt és lassan lecsendesedtek a dolgok. Kint üldögéltünk az udvaron, amikor szóltak, hogy a fiúk mégiscsak felvételt nyertek a Komszomolba, „mert nem akarják derékba törni a pályafutásukat”. Szóval ott ültünk, amikor az egyik fiú, akinek nem volt egészen villámgyors a felfogása, ezt kérdezte tőlem:
-- Most akkor ez a politika?
-- Ez – feleltem neki teljes meggyőződéssel, ahogy egy ember csak 14 évesen lehet meggyőződve valamiről.
-- Hát elég egy mocskos dolog – dünnyögte az orra alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése