Ukrajna: az illúziók vége

Egy szép koratéli reggelen 1991. december elsején arra ébredt Ukrajna és ezen belül Kárpátalja lakossága, hogy végre egyszer véleményt nyilváníthat a jövőjét illetően. Ezen a napon tartották azt a népszavazást, melyen a korábbi szovjet tagköztársaság szavazónak óriási többsége kinyilvánította, a független Ukrajnában szeretne élni. Kárpátalján azonban megkérdeztek mást is. Egyrészt azt, hogy az itt élők szeretnének-e a megyének különleges önkormányzati státuszt, másrészt, hogy támogatják e egy magyar autonóm körzet létrehozását Beregszász központtal. Mindkét kérdésben elsöprő volt az igenek aránya. A népszavazás pedig olyannyira legitim volt, hogy még az akkori ukrán elnök is az autonómia mellet kampányolt. A független Ukrajnát kikiáltották, a másik két kérdésről az ukrán vezetés hallani sem akar.

Tegnap jelent meg a hír, mely szerint az ukrán parlament elfogadta az új oktatási törvényt, melynek értelmében a kisebbségek nyelvén csak az óvodában és az elemi iskolában folyhat az oktatás, a felsőbb osztályokban minden tantárgyat ukránul kell tanítani, kivéve a kisebbségi nyelvet és irodalomtörténetet. A honatyákat az sem zavarta, hogy ez nem csupán a nemzetközi szerződésekkel ellentétes, hanem az ukrán alkotmánnyal is.

Talán nem kell részletezni, hogy ez vélhetően a kárpátaljai magyar közoktatás eltörlését jelenti, még az elemi iskolákban is, hiszen nagyon szülő adja majd magyar iskolába a gyermekét, ha később mindent ukránul kell tanulnia.

Vannak, akik azt mondják, ez tulajdonképpen az orosz kisebbség ellen irányul. Ami azért elfogadhatatlan, mert az oroszoknak is joguk van az anyanyelvi oktatáshoz, meg aztán minket, magyarokat ez egyáltalán nem vigasztal.

A másik igencsak sántító magyarázat, hogy a magyarok nem tudnak rendesen ukránul, és a módosítás ezt a problémát orvosolja. De vajon mért kell ukránul tanulni a fizikát, hogy valaki megtanulja a nyelvet? Tudomásom szerint egyre többen tanulnak meg szerte a világon anyanyelvi szinten angolul, pedig többnyire nem angol iskolába járnak.

Ennek a törvénynek az elfogadása, a magyarságot sújtó tragikus következményei mellett, egyben leszámol néhány illúzióval is. Az egyik ilyen illúzió, hogy az ukrán vezetés számára az adott szó (már majdnem azt írtam, úri becsületszó) jelent valamit, hiszen még néhány héttel ezelőtt is azt ígérték a magyar kormánynak, hogy a kárpátaljai magyarság jogai nem csorbulhatnak.

A másik ilyen illúzió, hogy az ukrán vezetés az oroszokkal való megegyezésre törekszik. Ugyanis, ha én meg akarok egyezni valakivel, akkor nem behúzok neki egyet, hanem engedményeket teszek neki. Ha eddig akadtak olyan oroszok, akik szerettek Ukrajnában élni, most majd kétszer is meggondolják. Hiszen ez a törvény nem a kelet-ukrajnai, már elszakadt oroszokat sújtja, hanem azokat, akik maradtak és nem harcolnak.

A harmadik ilyen illúzió pedig az, hogy Ukrajna valóban Európához szeretne tartozni. Ez a törvény ugyanis már önmagában is azt bizonyítja, hogy az ukrán vezetésnek kb. annyit számítanak az európai értékek, mint Erdogannak. (Persze, nem kell ezen meglepődni, hiszen Ukrajna eddig is kénye-kedve szerint tiltott ki az országból nyugat-európai újságírókat, művészeket, politikusokat).

A negyedik illúzió, hogy Ukrajna együttműködésre, sőt barátságos viszonyra törekszik a szomszédos kelet-európai országokkal (bár erre talán sohasem volt nagyobb szüksége. A lengyeleket már korábban vérig sértették és várhatóan ezt a békát a románok sem fogják könnyen lenyelni.

Egy szép koraőszi napon Kárpátalja magyarsága arra ébredt, hogy törvényileg fosztották meg az iskolarendszerétől. Ami nagyon balga és pofátlan, de mindenképpen bátor cselekedet volt. Hiszen ezt még Sztálin elvtárs sem merte megtenni. Vagy csak okosabb volt ennél. Akár így, akár úgy, most elégedetten dörzsöli a tenyerét, valahol, a nagy bolsevik purgatóriumban.