A fekete kalap

Még mindig itt van a fekete kalapod az asztalon. Nagyon illett hozzád. Fekete eleganciája nem eltakarta, hanem inkább kiemelte kurucos, hetyke mosolyodat, meg azt a kérlelhetetlen konokságot is, mellyel a tisztességhez viszonyultál. Nem hiába mondták rád: „vastagnyakú kálvinista”. El kellene már rakni, de nem megy. Tegnap megpróbáltam. Két ujjal, óvatosan nyúltam alá, de nem mozdult. Aztán jól megmarkoltam, de még így is iszonyú nehéz volt. Feladtam. Talán…, talán majd egyszer. 

Mégiscsak jobban hangzik, mint a „soha”. Pedig ez az igazság. Hogy soha senkivel nem tudok már úgy beszélni a régmúlt időkről és emberekről, mint veled. Emlékszel? Halászni mentünk a barátaiddal, talán nyolc-tízéves lehettem. Utána gyilkosan csípős halászlét főztetek. Ott ültem köztetek az asztalnál, kanalaztam rendületlenül, bár a könnyeim a tányérba csorogtak. Meg akartam mutatni, hogy én nem vagyok gyöngébb, hogy közétek tartozom. S amikor a többiek elismerően veregették a vállamat, éreztem, büszke vagy rám. 

Azt hiszem, ha egy gyerek szeretetben és tisztességben nő fel, mindig a szüleihez igazodik, a lelke mélyén nekik akar megfelelni. Még akkor is, ha másként akar élni, mert hozzájuk képest másként. Ők jelentik azokat a koordinátákat, amihez viszonyítani lehet. És ebben a hozzájuk képest másmilyen életben is azokba a korlátokba kapaszkodik, melyeket tőlük kapott. Azokba a korlátokba, melyeket kamaszként rettenetes dühvel akart összetörni.

Hányszor, de hányszor fog még eszembe jutni, ha fontos döntést hozok, hogy vajon te mit szólnál hozzá? Hányszor fogom még elmondani a gyermekeimnek: „Nagyapátok ezt úgy csinálta…”. Talán még meg is unják. Ám még ha megunják, akkor is tovább élsz bennem, s bennük kitörölhetetlenül. Egyszer, még kisiskolás voltam, álarcosbált rendeztek. Én is beöltöztem, János vitéz voltam, teljesen elmaszkírozott arccal, fejemen csákóval, oldalamon karddal. Biztos voltam abban, hogy nem ismer fel senki. Az egyik zsűritag azonban nyomban rájött, hogy ki van az álarc alatt. Amikor kérdezték tőle, hogy miből jött rá, azt válaszolta: „Mert éppen úgy jár, ahogy az apja.”

Rád gyakran, veled sohasem fogok már emlékezni. Pedig milyen jó volt! Amikor elköltöztünk a faluból a városba tizenöt éves voltam. Hangosan zokogtam. Sohasem kérdeztem tőled, hogy te sírtál-e, de szerintem igen, hiszen negyvenegy éves voltál és minden oda kötött. Az életed nagyobbik felét ott töltötted, de azt mondtad, menni kell, mert a család érdeke ezt diktálja.  Később megértettem: nem ahhoz kell bátorság, hogy azt tegyük, amit szeretnénk, vagy amit jólesik.

Csaknem negyven év telt el azóta, de bennünk, benned és bennem, tovább éltek a régi szomszédok és barátok, még azok is, akiket már rég kikísértek a faluvégi temetőbe. Ez volt a mi egyik közös titkunk, hiszen, amikor emlékeztünk, sokszor csak ketten, olykor anyuval együtt hárman tudtuk, hogy kiről van szó. 

Tudom, van, akinek a szemében fölösleges időpocsékolás az ilyen múltbanézés. Sokáig magam sem tudtam megfejteni az értelmét, pedig alig vártam ezeket a pillanatokat. Ma már úgy hiszem, a lelkünk mélyén van egy láda, melybe az életünk során bedobáljuk a színes emlékkacatokat. Van ebben mindenféle haszontalan dolog: szerelmek, barátságok, mosolyok, kedves pillanatok és mókás történetek. Szóval, minden, ami az élet gidres-gödrös országútján végigrohanva képes lenne lelassítani minket.

 Aztán eljön az idő, amikor már nem sietünk sehová, hanem inkább lassítanánk az időt. Ekkor rájövünk, hogy mi volt a fölösleges. Eldobáljuk a talmi kincseket, a rangot, a vagyont, a hatalmat és a dicsőséget. Nem marad csak a szeretet, meg az a bizonyos láda. Az előbbi azért, hogy még ne akarjunk elmenni, a sok színes emlékkacat pedig azért, hogy legyen mibe kapaszkodni a nagy zuhanás közben. Mert semmi mást nem vihetünk magunkkal, csak azt, ami a ládában van.

Neked volt mibe kapaszkodnod. Mosolyogtál és visszamosolyogtál, az, ahogy szeretted az embereket és a világot meleg bölcsője volt az éltető emlékezésnek. Köszönöm, hogy ezeket a kapaszkodókat megosztottad velem is! Köszönöm, hogy megtanítottál szeretve, vagy ha ez nem megy, legalább mosolyogva elviselni az embereket és a világot.

Apu, és köszönöm, hogy itt hagytad nekem a fekete kalapot. Most még nehéz, de remélem, egyszer felnövök a feladathoz. Ígérem, a kapaszkodásra való emlékekből hagyok az unkáidnak is.

Felháborító eset az iskolában

Tanulmányi ellenőr megy egy iskolába, felmérni a diákok felkészültségi szintjét. Beül egy órára, majd megkéri a tanárt, hadd tegyen fel egy kérdést a gyerekeknek:
- Tudja-e valaki, ki rombolta le Jerikó falait?
Néma csend, a gyerekek zavartan néznek maguk elé. Pár perc múltán Pistike jelentkezik:
- Azt nem tudom megmondani, ki volt, de biztosra veheti, hogy ebben az esetben én ártatlan vagyok!
Az ellenőr felháborodva fordul a tanárhoz:
- Ez felháborító! Maga mit szól ehhez?
A tanár mentegetőzve mondja:
- Nézze, Pistike nem túl jó gyerek, de elég őszinte. Ha azt mondja, nem ő volt, akkor én hiszek neki!
Az ellenőr dühösen kirohan a teremből, és megy az igazgatóhoz:
- Már megbocsásson, de az Ön iskolájában a gyerekek nem tudják megmondani, ki rombolta le Jerikó falait, és ami még rosszabb, a tanár se!
Az igazgató felhorkan:
- Nézze, a gyerekeket nem ismerem mind személy szerint, de a tanáraimban megbízok! Ha egyikük azt mondja, hogy nincs közük hozzá, akkor én hiszek nekik!
Az ellenőr kétségbeesésében felhívja az oktatási minisztert. Amikor elmondja a tapasztaltakat, a miniszter csitítani próbálja:
- Nem ismerem az összes igazgatót, de ha ekkora a probléma, akkor azt gyorsan meg kell oldani! Kérjenek három árajánlatot vagy írjanak ki egy tendert, és hozassák rendbe azt a nyamvadt falat, ha ennyire fontos!

Szeszmentes menyegző

Az idősebbek még talán emlékeznek rá, hogy annak idején, amikor Gorbacsov átvette a Szovjetunió vezetését, s meghirdette reformjait, ezek között kiemelt hangsúlyt kapott az alkoholizmus elleni küzdelem.

Amolyan jó szovjet módszer szerint bevezették a szesztilalmat, ami azt jelentette, hogy az italboltok naponta csak néhány órára nyithattak ki, akkor is csak korlátozott mennyiségű szeszes italt adhattak el. Még az éttermekben és bárokban is tilos volt munkaidőben alkoholt felszolgálni. A tilalom betartását szigorúan ellenőrizték. Aminek aztán, többek között, az lett a következménye, hogy soha annyian nem itták kávéscsészéből a vodkát, mint akkoriban.

Az igazi alkoholista azonban olyan, mint a virág, neki megtiltani nem lehet. A vegyészi képességgel megáldott szesztestvérek hamarosan rájöttek, hogy számos egyéb termékben is található némi alkohol, vagy más bódító anyag. A legnagyobb természetességgel kenték a kenyérre a cipőkrémet, majd nagyokat haraptak bele. Ha hozzájutottak egy korsó sörhöz, menten belefújtak egy kis légyölő sprayt, s perceken belül úgy tántorogtak, mintha végigvedelték volna az éjszakát. A városi buszon fojtogatott a tömény pacsuliszag, mert már reggeli előtt felhörpintettek egy-két üvegcse olcsó kölnit.

Aki vezető beosztásban volt, annak különösen vigyáznia kellett. Ha alkoholt fogyasztott, vagy csak részt vett egy olyan rendezvényen, ahol italoztak, menten felállították a székéből. Nekik példát kellett mutatni.

Az egyik párttitkárnak a lánya épp akkor tartotta a lakodalmát, a város legjobb éttermében. Halogatni nem lehetett, mert a hölgynek igencsak gömbölyödött a hasa. Ám már a szervezés legelején politikai probléma merült fel. Egyfelől, az örömapa az ő pozíciójában nem engedélyezhetett egyetlen korty alkoholt sem a rendezvényen, még a gyanúját is el kívánta kerülni annak, hogy az ő lánya esküvőjén italozás folyik. Másrészt, a szépszámú rokonságnak, melynek nagy része már emelkedett hangulatban érkezett meg a faluból, elég nehéz lenne megmagyarázni a szeszmentes lakodalmat.

Ekkor aztán valakinek mentő ötlete támadt. A menyasszony nagynénje a szomszéd utcában lakott. Az ő házában halmozták fele a rengeteg sört, bort, pálinkát ládaszámra. Megsúgták a vendégeknek, aki inni akar, az sétáljon át oda. Viszont az étteremben csak ásványvizet és üdítőt szolgáltak fel.

Megkezdődött a mulatság, és tilalom ide, ásványvíz oda, este nyolcra már dülöngélt a vendégsereg apraja-nagyja. Csak az képezett kivételt, aki épp hullarészeg volt. Észlelték ezt a kiküldött ellenőrök is, csak azt nem értették, mitől rúgtak meg ezek az emberek, amikor ők egyetlen pohárban sem találtak alkoholt.

-- Magának hogy sikerült ilyen szépen felönteni a garatra? – kérdezték az egyik ingatag atyafit.

-- Hát, itt helyben inni nem lehet, át kell menni a szomszéd utcába. Aztán, tudják, hogy van ez: ha már ott vagyunk, nem egy pohárral iszunk, hanem legalább egy fél üveggel. Elvégre, nem szaladgálhatunk ötpercenként, még azt hinnék, hasmenésünk van – adta meg a magyarázatot, aztán kitámolygott az étterem ajtaján.

Horror a fogászaton

Estefelé belesajdult a fogamba. Egy ideje már éreztem, hogy gond lesz, de férfiember nem megy el minden semmiséggel az orvoshoz. Elsősorban azért, mert fél. Mi kérem, ha kell, odaállunk a sortűz elé, bármikor megverekszünk a szívünk hölgyéért, párbajra hívjuk a hétfejű sárkányt, de a fogorvos az más. Tulajdonképpen van is ebben logika, hiszen azokról még sohasem emlékezett meg a történetírás, akiknek kihúzták a fogát, és a nők sem olvadnak el a tudattól, hogy zokszó nélkül végigültünk egy gyökérkezelést.

Az első napon még hősiesen tűrtem a fájdalmakat, de a másodikon már kezdett feldagadni az arcom, így csak elmentem a fogászatra. A váróban alig volt ülőhely, egy kisebb párt is szívesen elfogadna ekkor érdeklődést. A várakozás alaphangulatát a rendelőből kiszüremlő zajok határozták meg: a fúró vészjósló hangja és a páciens nyögése. Ettől a maradék komfortérzetem is elernyedt, mint Makkos Pista az hűtőfürdőben.

Mellettem egy fiatalasszony üldögélt, dagadt arcához szorította a tenyerét, és olykor hangosan feljajdult.

-- Csak ne jajgasson! – szólt rá a szemben ülő öregasszony. – Milyen kényesek ezek a mai fiatalok! Maga még azt sem tudja, hogy mi a fájdalom! Amikor nekem, annak idején, három fogamat húzták ki egyszerre, na, az fájdalom volt. Csak úgy ömlött a vér a számból!

A fiatalasszony még jobban elsápad, meg én is. Ő a jajgatását próbálja elfojtani, én pedig a bátorságomat visszanyerni.

-- Ugyan, hagyja már! A húzás az semmi! Szedték már ki magának az ideget? Amikor egy hosszú tűt belenyomnak a gyökérbe, és rátekerik az idegszálat. Az tud igazán fájni! Mintha az egész fejét ki akarnák tépni az embernek – utasította rendre egy férfi.

Ekkor már szédültem is. A nyakamtól valami furcsa zsibbadás indult a fejem teteje felé, a gyomrom émelygett.

-- Azért nem kell ezt eltúlozni! – szólalt meg jobbról egy bajszos öreg. – Vésték már a maguk fogát? Mert nekem igen. Fájni nagyon fájt, de még jól megúsztam. Olyanról is hallottam, akinek a vésésnél darabokra törték az állkapcsát.

Ebben e pillanatban nyílt az ajtó, belépett egy újabb beteg.

-- Ki az utolsó a sorban? – nézett végig a társaságon.

Nem szóltam semmit, azt sem tudtam, hogy fiú vagyok, vagy lány. Minden szem rám szegeződött.

-- Nem, nem. Tévedés, én nem az orvosra várok. Különben, már megyek is – hadartam el izgatottan, és már léptem is ki az ajtón. Kint megálltam, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem: egész jól megúsztam, a fogam ugyan sajgott még egy kicsit, de az állkapcsom teljesen sértetlen maradt.

Abszolút vészhelyzet

Cseng a telefon a laktanyában. Az ügyeletes felveszi.

-- Jöjjenek gyorsan! Verekedés van! – szól bele egy borízű hang.

-- Maga hová telefonál jóember? Ez a tűzoltóság!

-- Ugyan hová a fenébe telefonálhatnék, amikor a rendőrök verekednek az orvosokkal?