Horror a fogászaton

Estefelé belesajdult a fogamba. Egy ideje már éreztem, hogy gond lesz, de férfiember nem megy el minden semmiséggel az orvoshoz. Elsősorban azért, mert fél. Mi kérem, ha kell, odaállunk a sortűz elé, bármikor megverekszünk a szívünk hölgyéért, párbajra hívjuk a hétfejű sárkányt, de a fogorvos az más. Tulajdonképpen van is ebben logika, hiszen azokról még sohasem emlékezett meg a történetírás, akiknek kihúzták a fogát, és a nők sem olvadnak el a tudattól, hogy zokszó nélkül végigültünk egy gyökérkezelést.

Az első napon még hősiesen tűrtem a fájdalmakat, de a másodikon már kezdett feldagadni az arcom, így csak elmentem a fogászatra. A váróban alig volt ülőhely, egy kisebb párt is szívesen elfogadna ekkor érdeklődést. A várakozás alaphangulatát a rendelőből kiszüremlő zajok határozták meg: a fúró vészjósló hangja és a páciens nyögése. Ettől a maradék komfortérzetem is elernyedt, mint Makkos Pista az hűtőfürdőben.

Mellettem egy fiatalasszony üldögélt, dagadt arcához szorította a tenyerét, és olykor hangosan feljajdult.

-- Csak ne jajgasson! – szólt rá a szemben ülő öregasszony. – Milyen kényesek ezek a mai fiatalok! Maga még azt sem tudja, hogy mi a fájdalom! Amikor nekem, annak idején, három fogamat húzták ki egyszerre, na, az fájdalom volt. Csak úgy ömlött a vér a számból!

A fiatalasszony még jobban elsápad, meg én is. Ő a jajgatását próbálja elfojtani, én pedig a bátorságomat visszanyerni.

-- Ugyan, hagyja már! A húzás az semmi! Szedték már ki magának az ideget? Amikor egy hosszú tűt belenyomnak a gyökérbe, és rátekerik az idegszálat. Az tud igazán fájni! Mintha az egész fejét ki akarnák tépni az embernek – utasította rendre egy férfi.

Ekkor már szédültem is. A nyakamtól valami furcsa zsibbadás indult a fejem teteje felé, a gyomrom émelygett.

-- Azért nem kell ezt eltúlozni! – szólalt meg jobbról egy bajszos öreg. – Vésték már a maguk fogát? Mert nekem igen. Fájni nagyon fájt, de még jól megúsztam. Olyanról is hallottam, akinek a vésésnél darabokra törték az állkapcsát.

Ebben e pillanatban nyílt az ajtó, belépett egy újabb beteg.

-- Ki az utolsó a sorban? – nézett végig a társaságon.

Nem szóltam semmit, azt sem tudtam, hogy fiú vagyok, vagy lány. Minden szem rám szegeződött.

-- Nem, nem. Tévedés, én nem az orvosra várok. Különben, már megyek is – hadartam el izgatottan, és már léptem is ki az ajtón. Kint megálltam, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem: egész jól megúsztam, a fogam ugyan sajgott még egy kicsit, de az állkapcsom teljesen sértetlen maradt.