Ötvenhrivnyás barátság

Néha ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy hazalátogassak szülőföldemre, Kárpátaljára, megnézzem az idős rokonokat, meg az öreg barátokat, már, aki megvan még közülük. Ez még akkor is így van, ha előre tudom, olyan lehangoló viszonyokkal találkozom majd, melyek egy időre ismét elveszik kedvemet az utazástól.

Néhány évvel ezelőtt az egyik ilyen utamon csaknem egy autós üldözés résztvevője, mondhatni, áldozata lettem, bár én nem menekültem senkitől. Éppen Kisdobronyon haladtam keresztül, amikor észrevettem, hogy az út szélén, a házak előtt az élelmes gazdák ciroksöprőt árulnak, merthogy ennek errefelé nagy hagyománya van. Gondoltam, veszek egyet, legalább nem térek haza üres kézzel. Annál is inkább, mert aki nem visz semmit, az igencsak felkelti a határon vámosok gyanúját, szent meggyőződésük, hogy aki nem vásárolt be, az legalább három géppisztolyt, négy aknavetőt, vagy öt kiló marihuánát rejteget a kocsijában. Nehezen tudják elképzelni, hogy valaki látogatóba megy, csak úgy.

Gyorsan le is bonyolítottam a vásárlást, a már említett takarítóeszköz tényleg nagyon olcsó volt, ám alig indultam el, talán még harminccal sem haladtam, amikor a hátam mögött egy rendőrautó kezdett ijesztő vijjogásba. Én szépen lehúzódtam, gondoltam, menjen csak, fogja meg a rosszfiúkat, ám nyomban kiderült, hogy ebben az esetben a rosszfiú én lennék. A rendőrautó úgy keresztbe fordult előttem, ahogyan ezt az amerikai akciófilmekből tanultuk, és kiugrott belőle két közeg. 

-- Dokument – lépett hozzám az egyik, és a nyomaték kedvéért a pisztolytáskára tette a kezét.

Ekkor elég súlyos választás elé kerültem, ha nem adom át az okmányaimat, még képes lelőni, ha viszont a zsebem felé nyúlok, és félreérti a mozdulatomat, akkor talán azért lő le. Elvégre, ilyeneket is láttunk az amerikai filmekben. Végül mégis átadtam a papírjaimat.

-- Ön kilencven kilométeres sebességgel haladt lakott területen belül – szólalt meg ukránul. – Ez súlyos szabálysértés, ezért ötven hrivnya bírságot kell fizetnie.

-- Hát ezt mivel mérték meg? – kérdeztem tőle, mert nem láttam traffipaxot, illetve meg voltam győződve arról, hogy ez szemenszedett hazugság.

Kissé meghökkent a felismeréstől, hogy beszélem a nyelvet, sőt, mintha a magabiztossága is megroggyant volna.

-- Nem mértük semmivel. Mi szabad szemmel is láttuk – válaszolta.

Ekkor kezdte vizsgálgatni az útlevelemet. Azonnal feltűnt neki, hogy Munkácson születtem.

-- Magának mi a foglalkozása? – firtatta.

-- Újságíró vagyok – mondtam neki, ami szemmel láthatóan egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Olyannyira, hogy visszasomfordált a társához, és hosszas sugdolózásba kezdtek.

-- Úgy gondoljuk, hogy -- tekintettel a legendás ukrán-magyar barátságra --, csökkenteni tudnánk a büntetését. Kiegyezhetnénk, mondjuk, harminc hrivnyában – mondta némi kérleléssel a hangjában. – Gondoljon bele, mi ketten tanúsítjuk, hogy gyorsan ment, maga meg csak egyedül van!

-- Én önöket teljes mértékben megértem – válaszoltam neki megadóan. – Csak az a baj, hogy nekem nagyon szigorú a feleségem, minden pénzzel el kell számolnom. Ezért csak úgy tudok fizetni, ha számlát adnak róla.

Ezután újabb visszavonulás és hosszas tanácskozás következett, mely számomra olykor már-már veszekedésnek tűnt. Végül a biztos úr meglehetősen feldúltan tért vissza hozzám.

-- Na, jó, tekintettel a legendás ukrán-magyar barátságra, most az egyszer még elengedjük. Aztán meg ne lássam itt még egyszer száguldozni! Lehet, hogy Magyarországon elnézik, de ebben az országban rend van. Vagy csak itt nyomja tövig a gázpedált, mert azt hiszi, nálunk mindent szabad?

Aztán beugrottak az autóba, és eltűntek. Én pedig egy életre megtanultam, milyen drága dolog a barátság. Legalább ötven hrivnyát ér.