Aknamezőn nem számít a nyelvtudás

Már megszokhattuk, hogy az egyes nemzetek mindig a saját szájuk íze szerint írják (át) a történelmüket, s ha a népnek hősökre van szükségük, akkor a történészek gyorsan gyártanak egyet. Vagy akár többet is. És mivel manapság mindenki azt ír és olvas, amit akar, ezt gyorsan közkinccsé is teszik, a sajtó pedig gátlástalanul felkarolja, hisz erre van igény.

Jelenleg Ukrajna is ennek az - államilag támogatott,- történelemalkotásnak a lázában ég, így aztán simán bekerülhetnek a hősök közzé olyanok is, akik annak idején a nácikkal kollaboráltak, sőt… Azon sem lepődhetünk meg, ha valamelyik ukrán újságban a négymillió éves ukrán (!) térképről olvashatunk, melyet egy mamutagyarba karcolva találtak meg. És vannak, nem is kevesen, akik ezt elhiszik.

Az utóbbi hetekben számos írás jelent meg az ukrán sajtóban az ominózus oktatási törvényről, mely alapjaiban sérti a kisebbségek jogait, gyakorlatilag megszünteti a nemzetiségi iskolákat (az ugyanis nem nemzetiségi iskola, ahol magyar nyelvet- és irodalmat is lehet tanulni, de minden más tantárgyat az államnyelven oktatnak).

A cikkek zömében azt bizonygatják, hogy mindez a kisebbségek érdekeit szolgálja, de ennél sokkal érdekesebb és tanulságosabb elolvasni a cikkekhez fűzött olvasó hozzászólásokat. Bár vannak józanabb vélemények is, a hozzászólások zöme fröcsög a gyűlölettől és szembetűnő, hogy épp azok a legellenségesebbek, akik nem Kárpátalján élnek, esetenként sohasem jártak itt, talán hús-vér magyarral még nem is találkoztak.

Az is teljesen általános, hogy amennyiben az okfejtés logikája így kívánja, szemrebbenés nélkül átírják a magyar történelmet is. A minap az egyik hozzászóló azt írta, hogy Petőfit szlávsága miatt nyomták el, és nem is volt magyar és a hatóságok (!) csak azt követően adták ki a műveit, miután nyilatkozott a magyarságáról. És ezt állítólag egy történésztől hallották. Szegény Sándor, ha ezt megérhette volna!

A vitákban szinte naponta elhangzik a kérdés, hogy mért nincsenek ukrán iskolák Magyarországon,  és ha valaki, miként jómagam is, idézi nekik a talán legilletékesebbnek, Kravcsenko Györgynek, az Országos Ukrán Önkormányzat elnöknek Facebook-bejegyzését, melyben leírja, hogy ez nem a magyar államon múlik, hanem azzal magyarázható, hogy Magyarországon néhány ezer ukrán van és szétszórtan élnek, másnap úgy teszik fel újra a kérdést, mintha mi sem történt volna.

Ezeket az állításokat Ukrajnában senki nem cáfolja meg, ezért joggal feltételezhető, hogy teljesen megfelel a kormányzati politikának. A miértre roppant egyszerű a magyarázat, hiszen amíg folyik a hisztéria, addig senki nem azokról a reformokról beszél, melyek emberek millióit fogják még nagyobb nyomorba dönteni.

De van egy másik magyarázat is. Ukrajna háborút visel Oroszország ellen. Ez a háború ugyan jól jön az ukrán vezetésnek, hiszen erre hivatkozva újabb és újabb külföldi támogatásokért lehet kuncsorogni és azt is el lehet mondani, hogy mindenről Putyin tehet.

Van azonban egy probléma. Egyre kevesebben és kevesebben akarnak harcolni, a született ukránok nagy része is elbújik, elmenekül a sorozás elől. Egy átlagembert, normális körülmények között, nem lehet arra rávenni, hogy lelőjön egy másik embert. Ehhez vagy gyűlölnie kell vagy félnie. Ép ésszel persze felfoghatatlan, hogy egy olyan országban, ahonnan az elmúlt években a becslések szerint hétmillió született ukrán menekült el, mért az a legnagyobb probléma, hogy a 150 ezer magyar és a 400 ezer román nem tud rendesen ukránul.Persze, azt mondják, hogy a törvény elsősorban az oroszok ellen irányul, de ez egyrészt nem vigasz, másrészt, nekik is vannak kisebbségi jogaik, harmadrészt, ez a törvény azokból az oroszokból is ellenséget csinál, akik eddig lojálisak voltak Ukrajnával.

És kit érdekel ebben az őrületben, hogy számos magyar adta életét ezért az országért a kelet-ukrajnai fronton. Akiknek besorozásánál egyáltalán nem jelentett akadályt az ukrán nyelv hiányos ismerete. Vagy az aknamezőn nem számít a nyelvtudás?