Esti séták, hóesésben

Ma már tudom, füllentett a nagyapám. Ma már tudom, de akkor, öt-hatévesen, persze, nem vettem észre. Ez még az a boldog korszaka az embernek, amikor mindent elhisz, és őszintén tud sírni, örülni.

Hosszú, téli estéken mindennap beültetett a szánkóba, jól bebugyolált, vette a görbebotját, melyet maga faragott egy vadkörte görcsös ágából, és elindultunk sétálni, végig a falun. Azt mondta, hogy erre neki van szüksége, mert az orvos ajánlotta. Így hát ez igazából egészségügyi séta, engem csak azért visz magával, mert egyedül unatkozik. Hát ez volt az ő kedves kis füllentése.

Sokszor szakadó hóesésben húzta a szánkót, és szinte teljes sötétségben, mert közvilágítás még nem létezett, csak a házak ablakából, vagy a tornácokról szűrődött ki egy kis fény. Húzta a szánkót, talpa alatt ropogott a hó, és közben be nem állt a szája.

-- Tudod-e, ki lakik itt? – kérdezte egy hosszú, tornácos parasztház előtt, melynek a sötétben csak a körvonalai látszottak. – Hajdú Pista bácsi, akinek az apja vitézségi érmet kapott az első világháborúban. Így, tulajdonképpen, ő is vitéz, mert ő örökölte a címet.

Aztán mesélt, mesélt az első világháborúról, a vitézekről, meg azokról, akik sohasem tértek vissza. Ő is tudta, hogy a felét sem értem, de nem az volt a fontos, amit elfelejtek, hanem az, ami megmarad.

Egy másik, módosabb ház előtt szintén megállt, talán, hogy kifújja magát.

-- Ebben meg az öreg Kocsis lakott – mondta, mintha teljesen természetes lenne, hogy én tudom, ki volt az öreg Kocsis. – Micsoda a lovai voltak!

Így, amikor tovább indultunk már a lovakról mesélt, meg egy grófról, aki nagyon szerette a lovakat és hidat építtetett Pesten.

A falu végén mindig megálltunk. Ő megpihent, én meg leszálltam a szánkóról, és megmozgattam egy kicsit az elgémberedett lábaimat. Ha tiszta volt az ég, akkor következett egy kis csillagászati kutakodás. Megvizsgáltuk a Holdat, meg kellett mutatnom, merre van a Göncölszekér, fantáziánk kétmotoros gépe ide-oda röpködött a csillagok között.

Hazafelé mindig megálltunk egy háznál. A teteje félrebillent, mint a részeg ember kalapja, a ház rég meghalt már, nem élt benne se fény, se ember. Itt nem szólt semmit, csak nagyokat hallgatott, s néha elnyomott a szemében egy könnyet. Később megtudtam, valamikor a legjobb barátja lakott a házban, aki sohasem jött vissza a lágerből. A szülei elhaltak, a ház meg itt maradt, üresen.

Sokáig nem értettem, mért áll meg nagyapa annál a háznál, ha egyszer nem szól semmit. Később rájöttem, azért állt meg, hogy emlékezzek rá, és ha nagyobb leszek, akkor megkérdezzem. Hátha eljön egyszer az idő, amikor erről is lehet beszélni. Kár, hogy ő ezt már nem érhette meg. Ő, aki legfeljebb füllenteni tudott, de hazudni nem.