"Amikor elolvastam Nemeskürtynek a Requiem egy hadseregért című könyvét, ami a doni hadsereg pusztulásáról szól, akkor föltűnt nekem valami. Nevezetesen, hogy a korabeli harcászati szabályzatban százvalahány oldal szól az előrenyomulásról és négy oldal a visszavonulásról. Vagyis a katonákat csak a győzelemre készítették fel, arra hogy az ellenség át is törheti a frontot, hogy baj lehet, arra nem. Én azt gondolom, hogy az egész magyar nevelésnek az egyik nagy átka, hogy nem készíti fel a kudarcra az embereket. Sem a családban, sem az iskolában nem tanuljuk meg, hogy a világban vereségek is vannak. Ha valami kudarc ér bennünket, akkor kétségbe esünk. De egy olyan bokszoló, akinek az életébe nincs bekalkulálva, hogy kiüthetik, az nem lehet bokszoló.
Török
Sándor, amikor hazajött a háborúból, találkozott egy piarista szerzetes
barátjával, aki hogyléte felől kérdezte. „Te, amikor kint voltam a
fronton életveszélyben, aknák, pergőtüzek között, nekem olyan morális
erőm volt, én olyan tiszta voltam. Hazajöttem, a lakásom megvan, a
feleségem megvan, már van állásom, van szeretőm is, csalom is a
feleségemet, úgy el vagyok piszkolódva” – válaszolta Török. A szerzetes
megölelte őt, és azt mondta: „Sándorkám, ilyen az igaz ember élete.
Mindig elesik, és mindig fölkel.” Ezzel a felkeléssel van a baj. Hogy
vége a világnak, ha kudarcba kerülök. Kétségbeesések, depressziók, azzal
együtt inaktivitások, öngyilkosságok vannak. Mérei Ferenc egyszer úgy
válaszolt egy rádióműsorban a sikeres élet titkát firtató kérdésre, hogy
az nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni. Aki el tudja fogadni,
hogy nem kell feltétlenül minden szerelemből, kapcsolatból, minden
üzletből, minden hivatásból nyertesen kikerülni, az nagyon szabad lesz
belsőleg. És vannak az életnek olyan perspektívái, amit akkor vesz észre
az ember, ha a földön fekszik." (Popper Péter)
1 megjegyzés:
Nagyon szép gondolatok.
Megjegyzés küldése