És akkor bejöttek az oroszok…

Részlet anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, Munkács egykori alpolgármestere kéziratban lévő visszaemlékezéseiből

Amikor az orosz katonaság már Szolyva felől közeledett, városunkat úgy a katonai, mint a polgári hatóságok gyors tempóban elhagyták. A főispán is, a polgármester is felszólítottak, hogy kövessem példájukat és meneküljek.

Azt válaszoltam, hogy sok kicsiny gyermekemmel nem mehetek. A családomat pedig el nem hagyom. Történjen, aminek történnie kell.

Az utolsó napokban tudomásunkra jutott, hogy a német katonai parancsnokság az állomást, a postát és a terményraktárt fel akarja dobbantani. A városháza egyik irodájában összedugtuk a fejünket, azon tanakodtunk, hogy mit tegyünk. Végül is egy háromtagú küldöttség élén felkerestem a német parancsnokságot, ahol a tervezett robbantások ellen tiltakoztunk.

Közbelépésünk azon eredménnyel járt, hogy csupán a vasútállomást robbantották fel. A terményraktárban lévő kb. másfél vagon búzát pedig a biztonság kedvéért a városi szekereken a volt zsidó rabbi lakásába szállítottuk. Hogy aztán mi lett vele, nem tudom.

Másnap, október 24-én hajnalban bevonult az orosz katonaság Munkácsra. Reggel 8 órakor eljött a lakásomra dr. Kalniczky emigráns ügyvéd és felkért, hogy azonnal menjek a városházára, mert az orosz nemzeti tanács úgy döntött, hogy én képviseljem abban a magyarságot. Dragula, volt gimnáziumi tanár vezetésével két gyűlést tartottunk. Én az ezen gyűléseken elhangzott vitatkozások során tartózkodó voltam és kizárólag a magyarság jogait törekedtem adott körülmények között megvédeni.

A harmadik gyűlésre megérkezett egy tábornok (a nevére már nem emlékszem), annak rendje és módja szerint bemutatkozott. Aztán megkért minket, hogy annak sorrendjében, ahogy az asztal körül ülünk, mutatkozzunk be mi is és mindenki mondja el rövid önéletrajzát. A tábornok mindkét oldalán egy-egy tiszt ült, akik bemutatkozó önéletrajzunkat jegyzőkönyvbe foglalták. Az egész nagy, legalább 35 tagú társaságban én voltam az egyedüli magyar.

A jelenlévők nagy része szinte fantasztikus módon tudta előadni múltját. Ezek persze nagy szólamokban hangoztatták, hogy ők a magyar rezsim alatt mennyi szenvedésnek és üldöztetésnek voltak áldozatai. A legérdekesebb felszólaló volt Dragula, akiről tudtuk, hogy a magyar kormány teljesen érdemtelenül tanügyi főtanácsosnak kinevezte és mégis üldöztetéséről panaszkodva hangoztatta, hogy „ezer éve vártunk benneteket”. (Zárójelben megjegyzem, hogy csakhamar Prágába szökött és ott is halt meg.)

Amikor reám került a sor, én nem tudtam és nem akartam képmutató mártírhangokat zengeni. Elmondtam nyíltan és őszintén a múltamat és nem titkoltam el sem magyar, sem keresztényszocialista voltomat. Azzal fejeztem be, hogy ez a kipróbált magyar múltam juttatott ezen megtisztelő helyre, hogy az orosz nemzeti tanács tagja lehetek és itt a munkácsi magyarságot képviselhetem. Szavaimra sem válaszolt, de többet a nemzeti tanács gyűléseire nem hívtak.

Folytonos izgalom közepette múltak a napok és a borzalma éjszakák. Minden reggel újabb és újabb személyek elhurcolásáról értesültem. Még itt maradt kevés barátommal úgy köszöntöttük egymást: „Te még szabad vagy?”

Míg végre, november 11-én délben éppen ebédnél ültem, bekövetkezett, amit már napok óta tudtam, hogy elkerülhetetlenül be kell következnie. Bejött a lakásomba egy főhadnagy egy helybéli fiatal besúgó kíséretében. A főhadnagy felszólított, hogy menjek velük. Azt mondtam. „Üljenek le! Először megebédelek.” Bezzeg, ha két-három harapást megettem, többet már lenyelni sem tudtam, mert éreztem, hogy nem egyhamar fogom viszontlátni a családomat.

Aztán megkérdeztem, hogy mit akarnak velem. Erre a főhadnagy azt válaszolta, hogy csak kis információt akarnak kérni tőlem, azonnal vissza hazajövök. Elkísértek egy, a református parochia mögötti épületbe, ahol bizony nem információkat kértek, de részletesen kihallgattak múltamra vonatkozólag. Nem volt semmiféle vád, az úgynevezett vádakat csak az én vallomásaim alapján akarták koholni.

Ennek dacára nem engedtek haza, de elvittek a tanítóképző egyik emeleti tantermébe. Ott egy géppisztolyos katona az ajtó előtt maradt, a másik katona pedig, a géppisztolyt állandóan felém szegezve, bent a tanteremben tartózkodott. Így töltöttem az első „kellemes” éjszakát. Másnap újból kihallgattak, de ezután már egy kis konyhahelyiségbe kísértek. Itt voltam néhány napot, aztán átkísértek egy Kossuth utcai házba, ahol már többedmagammal voltam együtt. Két hét eltelte után átkísértek a Tisztviselő utcába, ahol Demkó Mihály képviselővel egy pincébe zártak. 

A fotón balról jobbra: Mondy Miklós esperes, író, nagyapám és Ortutay Jenő főesperes, Beregszász korábbi polgármestere. Mindhármukat a Gulágra hurcolták a szovjet hatóságok, ahol Ortutay Jenő életét vesztette.