Régi szégyen

Már figyelte egy ideje. Előbb az a kis, füle mögé kunkorodó hajtincs lett gyanús, melyet már akkoriban is hiába próbált lesimítani, mindig önálló életre kelt. Nem akart a bőréhez hajolni, a bőréhez, mely ott pihegett a pajzán pelyhek takarásában, melyhez ő annyira szeretett volna hozzásimulni, de sohasem mert.

Aztán, ahogy a lány fordította az arcát, azonnal tudta: ő az. Nem az arcot ismerte meg, annak vonásait szétfújta az idő, mint fenséges homokdűnéket a sivatagi szél: innen elhordott valamit, oda lerakta, de mindig ugyanolyan szép maradt. Szóval, nem az arcát ismerte meg, hanem a szemét. Mert a tenger kékjét nem fújja szét a sivatag szele, ma is ott pattognak benne azok az apró szikrák, csillagok fénye játszik így a hullámok hátán.

Több, mint negyven éve készült erre a pillanatra. A pillanatra, hogy egyszer bocsánatot kérhessen, lerázza lelkéről az ő nagy szégyenét. A lány tánciskolába járt, akkoriban még divat volt az ilyesmi, s a táncvizsgát követő bálba ő is meghívatta magát valahogy, valakivel. A sarokból nézte dühösen és tehetetlenül, ahogy sorra körbetáncoltatják a lányt, egy-egy hevesebb forgásnál még meg is érintette a gyönyörű báli ruha. Ugyan hogy kérhette volna fel? A botlábával? Hogy lebőgjön, ott mindenki szeme előtt, vele együtt.

--Na, mi az, hát fel sem kérsz? – lépett oda hozzá váratlanul a lány. – Nem is akarsz megtáncoltatni?

Akkor is azok az apró csillagok táncoltak a tekintetében, ő meg ott állt, fegyvertelenül, sorsa végérvényesen elrendeltetett.

Megfogta a lány kezét, az meg határozott léptekkel vezette be a tömeg kellős közepébe. Kissé megkönnyebbült. Milyen jó lesz elbújni a többiek között, a vizslató tekintetek elől, így talán senki sem veszi észre, ha elvéti a lépést.

Átkarolta a lány derekát, vagy inkább csak hozzáért az ujjbegyével, mert már így is izzadt a tenyere, s belesápadt a gondolatba, mi lesz, ha a papírvékony kelmén átüt az ő gusztustalan testnedve. Közben próbált a zenére, az ütemre figyelni, de ez nagyon nehéz volt, mert ha a lány szemébe nézett, azonnal elmerült abban a feneketlen tengerkékben.

Aztán megtörtént a baj. Amikor először lépett rá a lány lábára, az még csak egy halk szisszenéssel jelezte nemtetszését, amitől ő lebénult, s teljesen ütemtelenül kezdett topogni. Aminek egyenes következménye lett egy igazán kiadós lábtaposás.

-- Mit csinálsz! – förmedt rá dühösen partnere.

Ezt a szégyent már nem tudta elviselni, megfordult, s szinte futva menekült ki táncparkettről. Előtte szétnyílt a tömeg, majd újra összezárt, mintha jelezte volna, innen nincs visszaút.

Azóta őrzi magában az ő saját kis szégyeneit. Előbb csak a kisebbik sajgott, annak a gyámoltalan taposásnak a fájdalma. Később döbbent rá, hogy amit eztán tett, az még gyalázatosabb. Otthagyta a táncparketten, a bál kellős közepén, gyáván megfutamodott. Egy igazi férfi ilyet nem tesz.

Negyven éve cipelte már magában e kettős szégyent, úgy összenőtt már vele, mint egy rákos daganattal. Negyven éve rándul görcsbe a gyomra, amikor arra gondol, milyen lesújtó véleménye lehet róla a lánynak. Már azt is elképzelte, amint megőszülve is szépségesen üldögél az unokái között (biztosan többszörös nagymama már) és azt mondja nekik: „ A férfiak? No, azokkal jobb, ha vigyáztok! Engem is cserben hagyott egy, sosem felejtem el.”

Most végre itt a pillanat! Mindent meg lehet magyarázni, bocsánatot lehet kérni, le lehet zárni ezt a nyílt sebet.

Odalép hozzá, az meg kíváncsian felemeli a tekintetét.

-- Szia! – szólal meg bizonytalanul. – Megismersz?

A másik elgondolkodik, látszik, hogy végigpásztázza emlékeit. Aztán felderül az arca.

-- Igen, persze, emlékszem rád… az iskolából. Nagyon aranyos fiú voltál. Úgy rémlik, tetszettem is neked.

-- Igen, de volt egy bál… Emlékszel? … Fontos lenne – próbál kétségbeesetten segíteni.

-- Nem, bálra nem emlékszem – mondja a nő szomorúan.  – De most már indul a vonatom. Örülök, hogy láttalak.

Még egyszer megvillannak azok a gyönyörű tengerkék szemek, aztán kilép a váróterem ajtaján. Ő meg ott áll, lesújtva, tehetetlenül. Teljesen egyedül mindkét szégyenével.