Amikor Gizella néni telefonált Pestről, hogy a hét végén a férjével, Károly bácsival eljönnének látogatóba, alig hittek a fülüknek. Gizella (mindig így kellett szólítani) legalább húsz éve nem járt erre, legfeljebb temetéseken lehetett vele összefutni, de akkor sem nagyon tárgyalt a falusi rokonokkal.
Eleinte még próbálták keresni, de sohasem ért rá. Állítólag az Annus néni lánya meg is kereste valami hivatalban, amikor felvették az egyetemre és egy kis segítségre lett volna szüksége albérletileg, de leüzent a portással, hogy ez egy hivatal, ide nem lehet csak úgy bejönni.
Aztán még párszor felhívták, eleinte azt válaszolta, hogy neki értekezlete lesz, aztán meg azt, hogy mityingje, arra kell készülni. Ezt nem is igazán értették, Erzsi néni, a szomszéd asszony azt mondta, hogy a mitying egy fejfájással járó betegség, ő hallotta a tévében. De minek erre készülni? Aztán valaki felvilágosította, hogy amiről ő beszél, az nem a mitying, hanem a migrén.
-- No, akkor ez a Gizella igen nagy ember lehet, mert itt a faluban ilyen soha nem volt senkinek. Még a Homonnay gróf úrnak sem a Horthy-rendszerben, pedig annak mindene volt, még szifilisze is.
Szóval mindenki megdöbbent, hogy most látogatóba akarnak jönni, de hát mit lehet erre mondani: gyertek csak, szívesen látunk benneteket.
Pénteken késő délután meg is érkeztek. Némi viszolygással álltak be a gyönyörű hófehér autóval a családfő, Géza bácsi mocskos traktora mellé. Jó, hát legalább háromszor annyit ért, mint az autó, de mégiscsak koszos volt.
Katóka, a háziasszony egész nap a fogadásukra készült, sütött-főzött, nehogy már szó érje a ház elejét. Volt is nagy örömujjongás, ölelkezés, Géza bácsi előkapta a legfinomabb szilvapálinkáját, majd, mint ez már faluhelyen szokás, elindultak, hogy mindent megmutassanak a becses vendégeknek. Előbb a gyönyörű, emeletes házat nézték végig. Gizella olyan átlényegült arccal gyönyörködött az egyébként minden nagyobb városban megvásárolható, bútorokban, függönyökben, asztalterítőkben, mintha megannyi művészeti alkotás katarzisában fürödne.
-- De jó nektek, Katókám! Ti aztán tudtok élni! – sóhajtotta, csöppet sem titkolt irigységgel.
Ezután Géza bácsi büszkesége, a konyhakert következett, de ahhoz előbb át kellett menni a baromfiudvaron, ahol legalább száz tyúk, csirke, kacsa élte nem túl változatos, de zajos életét.
Amikor Gizella meglátta az aprójószágot, vágyakozva kiáltott fel.
-- De jó nektek, Katókám! Ez egy igazi paradicsom! Azt vágjátok le, amit éppen megkívántok!
-- És milyen könnyű nekik! Hiszen el sem kell menni a bevásárlóközpontba! Ki sem kell állni azokat a fertelmes sorokat! – tódított Károly bácsi.
Géza bácsinak ekkor kissé elsápadt az arca, de rá nem figyelt senki. Főleg, amikor lejutottak a kertbe. A vendégek, hol egy málnát kaptak a szájukba, hol egy fürt szőlőt szakítottak le, hol pedig a szedret kóstolták meg. És végig beszéltek, evés közben is.
-- De jó nektek! Nincs ennél finomabb! – mondogatta Gizella.
-- Itt még az íze is más – tett rá egy lapáttal Károly bácsi – Persze, gondolom, munka is van vele, de az még jól is esik ezen a friss levegőn.
Mire visszaértek a házba, Katóka már tálalta a vacsorát. Persze, előtte még megágyaztak neki egy kis pálinkával, utána pedig Géza bácsi híres bora mellett folyt a beszélgetés, melynek során Károly bácsi többször is elmondta, a rokonságnak össze kell tartania.
-- Az az igazság, hogy lenne nekünk egy nagy kérésünk -- szólalt meg Gizella, amikor már kellőképpen feloldódott a légkör. – A mi Gizikénk lakást szeretne venni Pesten. De hát ismeritek az ottani ingatlanárakat! Az önerő meg kevés. Gondoltuk, ti adhatnátok kölcsön. Az a hat-hétmillió nektek meg sem kottyan.
A rekkenő nyári éjszakában hirtelen megfagyott a légkör. Csönd lett, csak a tücsök ciripelt valahol.
-- Találkoztunk nemrég egy fiatal párral a faluból, ők mondták, hogy Géza milyen szépen felfejlesztette a gazdaságot – törte meg a csöndet Károly bácsi. – Persze, tudom, hogy ez váratlanul ért titeket, nem is kell azonnal válaszolni, aludjatok rá egyet!
Ezek után már nem nagyon beszélgettek, mindenki aludni tért.
Még alig pitymallott, amikor Géza bácsi bekopogott a vendégek hálószobájának ajtaján.
-- Ébresztő! Dologidő van! – kiáltott el magát, amikor végre, nagysokára kinyílt az ajtó.
-- Miféle dologidő? Hány óra? – Gizella úgy állt előtte, elkenődött sminkkel, széthullott hajjal, mint egy madárijesztő.
-- Már fél öt. Titeket hagytalak egy kicsit aludni, mégiscsak vendégek vagytok. Most megyünk kapálni. Legalább meglátjátok, hogy milyen jó nekünk. Meg, milyen könnyű. De ne aggódjatok, munkaruhát adunk!
-- Ilyenkor kapálni? – nézett rá rémülten Gizella.
-- Hát persze! Bolond ember az, aki délben kapál, 40 fok melegben. Nyolcig kapálunk, majd eszünk egy finom reggelit. Aztán már nem megyünk ki a napra. Te segíthetsz majd Katónak tyúkot vágni, mert le kell fagyasztani a húst. Persze, csak a rokoni összetartás végett.
A háziak az udvaron várták a vendégeket. Elég sokáig készülődtek. Aztán megjelentek kisminkelve, jólfésülten, bőrönddel a kezükben. Egyetlen szó nélkül pakoltak be a szép hófehér autóba, aztán Károly bácsi gázt adott és eltűntek a kanyar mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése