Az iskola szégyene voltam

 

Az egykori Szovjetunióban, mint minden magára valamit is adó diktatúrában, különös fontosságot tulajdonítottak az egyenember megteremtésének. Soha, semmilyen tekintetben nem nézték el, ha valaki kilógott a sorból, akár külsőségekben is. Így aztán meg nem alkuvó küzdelmet folytattak a hetvenes években a Nyugat-Európából beszivárgó, elsősorban az akkor divatos beategyüttesek rajongói között terjedő hosszú haj ellen is.

Én akkoriban Munkácson jártam a magyar iskolába, és kilencedik után, a nyári szünetben alaposan kirúgtam a hámból, vállig érő hajat eresztettem és beszereztem életem első trapéznadrágját, ami a vágyak netovábbját jelentette egy akkori kamasz számára. Szeptemberben aztán, amikor megkezdődött a tanév, kiderült, hogy az osztályban többen is végigjárták ezt az utat.

Persze, a retorzió nem maradt el. Előbb csak az osztályfőnökünk szólt, finoman, hogy ennek nem lesz jó vége. Aztán néhány nap múlva, az egyik szünetben néhai Barta Jani barátommal szokás szerint a lányokat gusztáltuk az udvaron, amikor az igazgató-helyettes finoman lekiáltott nekünk emeleti irodájának ablakából:

-- Fiúk, ti ketten, hozzám!

Az iskola vezetése három tagból állt, akik remekül kiegészítették egymást, még csak véletlenül sem lehetett közöttük szemernyi hasonlóságot sem felfedezni. Az igazgató valamilyen isteni magasságokban lebegett fölöttünk, ritkán láttuk, leginkább az ünnepségeken, nem nagyon foglalkozott a diákok apró-cseprő ügyeivel. Az egyik helyettese alacsony, köpcös, végtelenül jó ember volt, mindent elnézett és megértett, sokszor próbált minket megvédeni még más tanárokkal szemben is. A másik igazgató-helyettes magas, fekete alak, szúrós tekintettel, aki előző életében őrmester lehetett, mert a legapróbb vétséget is számon kérte. Na, ő hívott fel minket az irodájába és már sejtettük, sok jóra nem számíthatunk.

-- Hogy néztek ti ki? Mi ez a frizura? – kiáltott ránk, amint beléptünk az ajtón. – Ti nemcsak a magyar iskolára hoztok szégyent, hanem a szovjet iskolára is!

Aztán megparancsolta, hogy most, azonnal menjünk el nyiratkozni. Hiába mondtuk, hogy óránk lesz, nem érdekelte, azt mondta, ő majd ezt a tanárral elintézi. Tanácstalanul néztünk egymásra.

-- De…, de nincs is pénzünk – jutott eszembe egy mentőötlet, de ő nem tágított. Benyúlt a zsebébe, elővette a pénztárcáját.

-- Itt van egy rubel – mondta. – Ennyi elég lesz. De nem ajánlom, hogy lógjatok, délig tessék visszaérni! – mondta ellentmondást nem tűrően.

Lógó orral álltunk meg a fodrászat előtt. Semmi kedvünk nem volt az egészhez. Alig győztük kivárni, hogy megnőjön, most meg vágassuk le? Mi igazán nem tehettünk róla, de a fodrászat a mozi mellett volt. Mint a plakátról megtudtuk, épp kezdődött az előadás.

-- Nem ülünk be, -- kérdezte Jani barátom. – Pénzünk is van, időnk is van…

A mozi után azzal a halált megvető elszántsággal mentünk vissza az iskolába, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Még tíz percet sem voltunk az osztályban, már üzent értünk. Kinyitottuk az iroda ajtaját, de épp csak beléptünk a küszöbön, hagytunk egy menekülési útvonalat. És milyen jól tettük.

-- Mi van a fejeteken? Hát így mentetek fodrászhoz! Na, majd én csinálok nektek frizurát!– üvöltött elkékült arccal, azzal előkapott a fiókjából egy hatalmas szabóollót és megindult felénk.

Mi kiszaladtunk a folyosóra, ő meg futott utánunk, kezében az ollóval és ezt kiabálta:

-- Az iskola szégyene! Az iskola szégyene!

Másnap behívatták a szüleinket, hatalmas fejmosást kaptunk otthon is, az iskolában is. Végül kompromisszumos megoldás született, le kellett vágni a hajunkat, de a fülünket takarhatta, ami számunkra felért a teljes vereséggel, hiszen ebben már nem volt semmi menő. De legalább elmondhatom, hogy egyszer én voltam az iskola, sőt, az egész szovjet közoktatás szégyene.

 

 

( A fotó illusztráció.)