Az önbizalom legfelsőbb foka

Az önbizalom olyan, mint az ész, mert roppant igazságtalanul lett elosztva, az egyiknek nagyon sok jutott és van, akinek szinte semmi. Másfelől meg pont az ellentéte, mert míg az önbizalom hiányát vagy meglétét mindenki érzékeli, sőt az előbbi miatt az emberek általában keseregni szoktak, nem hallottam még embert amiatt panaszkodni, hogy neki mily kicsiny agyai kapacitást juttatott a jóisten. Az az igazság, hogy megfelelő önbizalommal ideig-óráig még bizonyos képességbeli hiányosságok is elrejthetők a külvilág elől. Sőt, olykor saját magunk elől is.

Volt egy barátom az egyetemen, aki élt-halt a fociért. Nevezzük, Ignácnak! Elég sokat rúgtuk együtt a labdát, nem igazán észleltük a benne szunnyadó tehetséget, de hát mi nem voltunk szakemberek, meg egyébként is mindig elmondta, ő nincs hozzászokva a kispályához, meg, hogy otthon, a faluban, a saját csapatában tudja igazán megmutatni a képességeit. Mert a hazai pálya az igazi. No meg, a hazai közönség.

Egyszer aztán meghívott minket, nézzük meg, hogy focizik a maga fennkölt valójában, hazai pályán. Őszintén szólva, már mi is célozgattunk neki a dologra, mert nagyon fúrta az oldalunkat, milyen az, amikor ő igazán ki tud bontakozni.

Meg is érkeztünk egy vasárnap délben a faluba. A pályán már elég szép számú közönség gyűlt össze, bár akkor még csak az ificsapat rúgta a bőrt. Annak rendje, s módja szerint bemutatott minket a csapatnak meg az edzőnek és elmondta, hogy mi most őt jöttünk megnézni, mire azok meglehetősen döbbenten néztek ránk, de akkor ennek még nem tulajdonítottunk jelentőséget.

Aztán pályára léptek a nagyok is. A bíró belefújt a sípjába, s útjára indult a labda. Ignác csatárt játszott, egy-egy megmozdulását már a meccs elején szórványos fütty kísérte, de hát mindenkinek vannak rosszakarói és mindenütt vannak irigy emberek.

Úgy a tizedik perc környékén egy szögletnél elé pattant a labda, ő meg, senkitől sem zavartatva, alaposan a kapu fölé vágta. Ekkor a közönség soraiból már elhangzott néhány elégedetlen beszólás.

Néhány perccel később egyedül tört kapura, a hálóőr dermedten, mozdulatlanul várta, hogy mi fog következni, de ő nemes egyszerűséggel fejberúgta. Ám a pokol akkor szabadult el, amikor egy hazaadásnál elcsúszott a kapus, ő ott állt, szemben az üres kapuval, de mellé gurította.

Ekkor már megállás nélkül szidták. No meg, az édesanyját is.

-- Hülye Ignác! Falábú! Nyomorék Ignác! – üvöltött a közönség, hogy csak a legszalonképesebb megnyilvánulásokat idézzem.

A kórus egész a félidő végéig harsogott, annál is inkább, mert a továbbiakban is kihagyott két-három százszázalékos helyzetet. Szűk baráti körben, suttogva meg is állapítottuk, hogy ha minket így szidnának, soha az életbe nem állnánk be többé a csapatba.

Aztán végre lefújták a félidőt, a csapatok levonultak a pályáról. Gondoltuk, mondunk majd neki néhány biztató szót, mert biztosan nagyon maga alatt lesz. Ő ballagott le utolsónak, önelégült, büszke mosollyal az arcán.

Amikor meglátott minket, csak úgy, foghegyről odavetette: -- Hallottátok? Az egész közönség az én nevemet kiabálta!