Egy Sztálin-kép története

 

1995-ben Budapesten az egyik szemeteskukában egy megsárgult, szakadozott Sztálin-képet találtak, melyet szemmel láthatóan valamilyen keretből vágtak ki. A képet, a többi szeméttel, együtt elszállították. Pedig ennek a képnek története van.

P.Ignác vásárolta még az 50-es évek elején. Hithű kommunista volt. Amikor annak idején élet-halál között lebegve feküdt a láger hideg kövén, hirtelen eltűntek az őrök, majd tankok zúgása hallatszott, aztán katonák nyomultak be a barakk ajtaján, dobtáras géppisztollyal a kezükben és vörös csillaggal a sapkájukon. Őt kórházba vitték, megetették, gyógyszert is kapott. Azóta biztos abban, hogy ez a legjobb és legigazságosabb rendszer, mely valaha létezett az emberiség történetében.

Amikor visszajött Pestre, elkeseredve tapasztalta, hogy a rokonságból alig maradt valaki, viszont rögtön belevetette magát az új világ építésébe. Azonnal kérte felvételét a pártba és katonai pályára lépett, egy év múlva pedig tisztiiskolára küldték. A rendszer igazán nem volt hálátlan, hamarosan lakást kapott, méghozzá a belvárosban. Ő pedig, mélyen meghatva ettől a gondoskodástól, már a beköltözés előtt megvette a képet és felrakta a falra. Méghozzá a hálószobába, az ággyal szemben, mintha valamiféle kommunista háziáldás lenne.

Teltek-múltak az évek, Ignác szépen lépkedett felfelé a ranglétrán, a vezetés egyre inkább felfigyelt rá, különösen, hogy önszorgalomból megtanult oroszul. Egyre-másra kapta az elismeréseket és ő ilyenkor mindig hálás pillantásokat vetett Sztálin-elvtárs felé, sőt olykor meg is simogatta. Így nem csoda, hogy, amikor A Nagy Vezér meghalt, teljesen megtört, napokig a sírás kerülgette, sőt, amikor senki nem látta, otthon leült a kép elé és hangosan zokogott. Később mindenféléket lehetett hallani, például, hogy a legmagasabb szinte is kritizálták Sztálin elvtársat, de ő ezt egy mocskos dolognak tartotta és csak még jobban a szívébe zárta.

57-ben előléptették, aztán a minisztériumba került és így rendszeresen találkozhatott a szovjet elvtársakkal. Mindig csodálta bennük, hogy milyen hűségesek a párthoz, mennyire felkészültek ideológiailag és mennyit sokat bírtak inni. Amikor este hazament egy ilyen hosszúra nyúlt találkozás után, mindig megsimogatta a képet.

A 60-as évek végén aztán eljött az ő ideje, kinevezték összekötőnek, rendszeresen el kellett utaznia a Szovjetunióba. Első útja Taskentbe vezetett, ahol forróság volt és por. A szállóban nem működött a hűtő, sőt akadozott a vízszolgáltatás is, a klímáról akkor még nem is hallottak. A második napon bekopogott a szállodaigazgatóhoz, aki igazgató egy poros bőrkanapén feküdt az irodájában, fölötte pedig ventilátor duruzsolt.

-- Elnézést, igazgató elvtárs, nem szeretném feltartani – csak szólni szeretnék, hogy akadozik a vízszolgáltatás és nem működik a hűtő.

A másik döbbenten nézett rá.

-- Akadozik? Na és? Az egész városban akadozik, mért pont itt lenne? A hűtőt meg csak azért tartjuk, mert benne van a leltárban. Már rég ki kellett volna cserélni?

-- Akkor mért nem cserélik ki? – kérdezte Ignác.

-- Mondja, maga honnan jött? Azt hiszi, csak úgy bemegyünk a boltba és veszünk egy hűtőt? Az egész városban nem lehet kapni.

Ignác másnap végigjárta a boltokat és meggyőződhetett róla, hogy hűtő valóban nincs. Sőt, sok minden más sem.

Taskentből Murmanszkba vezetett az útja. Miután lejelentkezett az illetékes katonai vezetésnél és elszállásolták, városnézésre indult. Egyszer csak az egyik műszaki bolt előtt, a hóban felfigyelt a csomó ládára, melyeket láncokkal kötöztek egymáshoz.

Bement a boltba és jóleső örömmel konstatálta, hogy itt van hűtő.

-- És odakinn mi van a ládákban? – kérdezte a boltvezetőtől.

-- Hát hűtők vannak azokban is, csak nem férnek el a boltban. Tudja, itt alig veszi valaki, ezek pedig csak hozzák meg hozzák! Hiába szóltunk, azt mondták, ide ennyi van kiutalva.

-- De ember! Miféle hülye rendszer ez? Most jövök Taskentből, ahol majd megőrülnek hűtő nélkül!

Néhány perc múlva egy fekete autó állt meg a bolt előtt. Kiszállt három marcona férfi, Ignácot beültették az autóba és elvitték egy komor épületbe. Igazoltatták, kikérdezték, és bár soha nem mesélt róla, állítólag néhány pofon is elcsattant.

-- Csak azért engedjük el, mert maga egy baráti ország baráti hadseregének a tisztje, de vigyázzon magára! – mondták neki.

Miután hazatért, áthelyezték, az egyik háttérintézmény oldalfolyosójának a végén kapott egy íróasztalt.

Otthon egy darabig még nézegette Sztálint, de már ne érzett semmit.

Aztán egy nap meglátogatta a fia.

-- Meddig akarod még őrizgetni ezt a képet, apa? – kérdezte. – Már nem mutogatja senki.

Kidobni nem merte, hátha valaki megtalálja, besúgja az elvtársaknak és ki tudja, hogy reagálnának rá. Ekkor vágta ki a keretből és dugta el a szekrény mélyére.

1995-ben Budapesten az egyik szemeteskukában egy megsárgult, szakadozott Sztálin-képet találtak, melyet szemmel láthatóan valamilyen keretből vágtak ki. A képet, a többi szeméttel, együtt elszállították, pedig ennek a képnek története van.