Hírességem története

 

Egyszer esett úgy életemben, az is jó régen volt, hogy híres lettem. Ha nem is világhíres, de az egész ungvári egyetem megismert, főleg annak a társadalomtudományi berkeiben váltam nevezetessé.

Mint a szocialista világban általában, bárhová jártál egyetemre, bármilyen szakot választottál, úgynevezett politikai tantárgyakat kellett tanulnod. Ezek különböző fedőneveken futottak, a párttörténelemtől (Magyarországon: a munkásmozgalom története) a dialektikus materializmuson át a tudományos kommunizmusig, de egytől egyig az agymosást szolgálták. Mert nem lehettél igazi pedagógus, mérnök vagy éppen orvos megfelelő ideológiai képzettség nélkül, aminek elengedhetetlen feltétele volt Lenin munkásságának alapos ismerete.

Ennek megfelelően aztán mélységesen utáltuk ezeket a tantárgyakat, amit a tanárok többsége is tudomásul vett. Az előadásokat többnyire végigbóbiskoltuk, a szemináriumokat pedig, ahol általában három, előre megadott kérdésből kellett kiselőadást tartanunk, valahogy túléltük.

Talán nem árulok el nagy titkot vele, hogy a tanulmányi eredmények szempontjából az egyetemi hallgató legnagyobb ellensége a bulizás. Már-már olyan érzése van az embernek, hogy az ördög bulinak álcázva torpedózza meg a kötelességtudó és szorgalmas diák tanulási vágyát. A nem kötelességtudó és szorgalmas diák esetében pedig csírájában fojtja el a szándékot is.

Volt egy, egyébként nagyon értelmes, diáktársam, akitől egyszer megkérdezte egy tanár: -- Mondja, magára soha nem szokott rátörni egy kis tanulási vágy?

-- Dehogy nem, Imre bácsi, ez nagyon gyakran előfordul – felelte.

-- És olyankor mit csinál? – kérdezte a másik.

-- Hát leülök egy jó csöndes sarokba és megvárom míg elmúlik – hangzott a válasz.

Szóval, egy ilyen átbulizott éjszaka után estem be egy párttörténelem szemináriumra és nyomban elfoglaltam jól megérdemelt helyemet évfolyamunk eminens tanulója mellett, abban bízva, hogy esetleg ő majd kisegít, ha baj van. Meleg volt, fáradt voltam és el is szunyókáltam. Azt még észleltem, hogy bejön a tanár és monoton hangon kezd valamit magyarázni.

Egyszer csak az én eminens padtársam megbökött, én felnéztem, és azt láttam, hogy a tanár engem néz, sőt, mintha a nevemet is mondta volna.

-- Istenem! --  hasított belém. – Ez most pont engem hív ki.

Felkaptam a szomszédom előtt heverő vastag füzetet, biztos voltam abban, hogy a mind a három kérdést töviről hegyire kidolgozta és elindultam a katedra felé. Álmos szemeim egy pillanatra érzékelték, hogy az egész évfolyam, sőt a tanár is tágra nyílt csodálattal mered rám, de én ezzel nem törődtem, csak mentem a végzetem felé, mert egy igazi férfi nem hátrál meg.

-- Tessék, fiatalember, akkor halljuk az első kérdést !– mondta a tanár némi elégedettséggel a hangjában, miután felálltam a katedrára.

Ekkor kinyitottam a füzetet…, lapoztam és rámeredtem az első oldalra. Az volt odaírva „Általános nyelvészet”. Aztán csak lapoztam és lapoztam, de egy árva szót nem találtam sem Leninről, sem a kommunizmusról.

-- Csak tessék, tessék, bátran! – szólt a tanár. – Türelmetlenül várjuk.

Némi habozás után szólaltam meg.

-- Őszintén szólva…. én az első kérdésből nem készültem – hebegtem.

-- Nem? – kérdezte ő döbbenten.

-- Nem – feleltem én, minden mindegy alapon.

Kicsit gondolkodott, látszott rajta, hogy teljesen tanácstalan.

-- Na, lássuk akkor a második kérdést! – szólt nagyot sóhajtva.

-- Őszintén szólva … -- ahogy ezt kimondtam, már röhögött az egész csoport. – Őszintén szólva… én a másodikból sem készültem.

Az arcát teljesen elöntötte a düh. Halkan káromkodott egyet.

-- Akkor halljuk a harmadik kérdést, az isten szerelmére! – parancsolt rám mérgesen.

-- Őszintén szólva… -- mondtam teljesen összezsugorodva, miközben a csoport már hangosan nyerített a röhögéstől. – Őszintén szólva… én ebből sem készültem.

Amikor leültem a helyemre és visszaadtam a füzetét, eminens szomszédom döbbenten nézett rám.

-- Mit csináltál, te hülye? Minek mentél ki, ha nem készültél? – kérdezte.

-- Mért mentem? Hát mert engem szólított. Hiszen épp te ébresztettél fel --válaszoltam.

-- Ez hihetetlen! Azért löktelek meg, mert horkoltál és mert téged nézett! Ő meg épp azt kérdezte, ki szeretne referálni az első kérdésből!

A szeminárium végén a tanár odaintett magához.

-- Nézze! Húsz éve tanítok az egyetemen. Nekem már rengeteg olyan diákom volt, aki nem készült, de olyan még egy sem akadt közöttük, akik önként jelentkezett volna. Most belőlem akart hülyét csinálni vagy saját magából? Vagy talán ez egy fogadás?

Elmeséltem neki töviről hegyire, hogyan esett meg, ami megesett. Akkorát röhögött, hogy zengett tőle a folyosó. Aztán azt mondta, menjek vele. Megálltunk a tanszék ajtaja előtt, ő bement, nekem kint kellett várnom. Kis idő múlva kacagást hallottam bentről, az ajtó kinyílt, ott állt velem szemben a tanszék teljes személyi állománya.

-- Íme, az én önkéntesem! – mutatott rám a tanár és szinte felrobbant az emelet. Utána még két tanszéket látogattunk így meg, fásultan, megadóan követtem.

Egyszer esett úgy életemben, az is jó régen volt, hogy híres lettem. Ha nem is világhíres, de az egész ungvári egyetem megismert, főleg annak a társadalomtudományi berkeiben váltam nevezetessé.