Találkozásom a proletárdiktatúrával

 

Persze, tudom én, hogy az idősebbek valamennyien tanultak a proletárdiktatúráról, sőt még vannak is halvány emlékeik róla, de én személyesen találkoztam vele, sőt, nekem még be is mutatkozott. Persze, nem a legkedvesebb arcát mutatta, egyáltalán nem volt nekem szimpatikus. De mit várhat az ember egy diktatúrától?

Az ungvári egyetemen, mint ahogy a keleti blokk felsőoktatási intézményeiben mindenütt, kiemelt figyelmet szenteltek az ifjúság politikai, ideológiai nevelésének, magyarul: az agymosásnak. Egész sor olyan tantárgyunk volt, mely leginkább ezt célozta, amit a diákok kénytelen-kelletlen elviseltek.

Az egyik ilyen tantárgyból egy nagyon jóindulatú, meglepően laza öregúr tartotta az előadásokat, valami háborús veterán lehetett, előszeretettel alkalmazták őket erre a feladatra, mintegy érdemeik elismeréséül. A szemináriumokat viszont egy magas, kopasz, középkorú alak tartotta, gestapós tiszteket szoktak játszani ilyen fizimiskával a háborús filmekben.

Kifejezetten irritált minket ez az alak a lekezelő stílusával, az arroganciájával, egyáltalán, az egész megjelenésével. Minden szemináriumon (szerencsére, nem volt belőle sok) elmondta, hogy itt ő képviseli a proletárdiktatúrát és a proletárdiktatúra nem ismer kegyelmet, könyörtelenül lecsap mindenkire, aki keresztezi az útjait. Meg azt, hogy a kommunizmus alapeszméje a következő: „Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”

Az utolsó szemináriumon aztán elkövette azt a hibát, hogy megkérdezte, kinek van kérdése. Én meg elkövettem azt a hibát, hogy komolyan vettem. Amikor felemeltem a kezem, mindenki döbbenten nézett rám. Leginkább ő. Itt soha nem kérdezett senki semmit. Egy proletárdiktatúrában már maga a kérdezés is félreérthető, mert akár azt is jelentheti, hogy kételkedünk.

-- Na, csak tessék, fiatalember, hallgatom – mondta kényszeredetten.

Ekkor már én is éreztem, hogy ezt nem kellene, de nem volt visszaút. Miközben lassan felálltam, a mellettem ülő lány kétségbeesetten cibálta a karomat, hátha mégis visszaülök.

-- Hát…, nekem… csak két kérdésem lenne – szólaltam meg bizonytalanul. – Az egyik, hogy miként tudják megítélni odafönn az én képességeimet, amikor még soha sem láttak…. A másik, hogy akkor a pedagógusok azért keresnek olyan keveset, mert szerények a szükségleteik?

Előbb úgy nézett rám, mint aki rosszul hall, aztán meg úgy, mintha az édesanyját szidtam volna.

-- Maga aljas opportunista provokátor! – ordított fel. – Hogy mer ilyeneket kérdezni? Vegye tudomásul, hogy én, mint a proletárdiktatúra képviselője ezt nem fogom tűrni és teszek róla, hogy ne fejezze be az egyetemet! Majd a vizsgán találkozunk és majd én megmutatom, hogy mit érdemel egy ilyen ellenforradalmár!

Aztán beírta a nevemet egy kis noteszbe.

Ezek után enyhén szólva némi szorongással vártam a vizsgát, melyet, szerencsére, nem ő, hanem a másik tanár fogadott. És abban is szerencsém volt, hogy szokásomhoz híven, most is elsőnek mentem be vizsgázni. Már éppen befejeztem, amikor berontott, kijelentette, hogy kifejezetten az én kedvemért jött, mert engem meg kell buktatni.

-- Arról szó sem lehet – mondta neki a másik szelíd mosollyal. – Ha őt megbuktatom, akkor legalább a csoport háromnegyedét el lehet majd zavarni.

Még vitatkoztak egy ideig, aztán kiegyeztek egy hármasban. Én meg valószínűleg már rég elfelejtettem volna az egészet, de lehet a proletárdiktatúrát elfelejteni?