Máig hat az agymosás

 

A Szovjetunió működésének illetve működésképtelenségének megfejtése még bizonyára sokáig munkát ad a kutatóknak, pedig a témának már most is könyvtárnyi irodalma van. Érdekes, hogy miközben annyi minden nem működött, az agymosást művészi szintre fejlesztették, aminek még mindig érezhető a hatása. Persze, az is igaz, hogy az emberek már csak önvédelemből is úgy tettek, mintha mindent elhinnének, mert ellenkező esetben súlyos retorziók érték volna őket.

A szüleim, akik az ötvenes évek elején a Munkácsi Tanítóképzőben tanultak, maguk is szinte hihetetlenkedve mesélték, mennyire kétségbe estek, amikor meghalt Sztálin. Épp órán ültek, amikor bejött az igazgató és elcsigázott arccal, könnyezve jelentette be a tragikus eseményt, mire az egész osztály őszinte zokogásban tört ki és azt hitte, vége a világnak. Miközben az osztályban alig volt olyan, akinek a családjából vagy közeli rokonságából ne hurcoltak volna valakit lágerbe, vagy ne erőszakoltak volna meg Sztálin „felszabadító” katonái. Az én anyai nagyapám is több mint három évig élvezte a GULÁG vendégszeretetét és ő még a szerencsésebbek közzé tartozott, mert legalább túlélte.

De ha azt hiszi valaki, hogy Sztálinnal együtt véget ért az agymosás is, akkor nagyon téved, legfeljebb a terror enyhült egy kicsit. Egykori munkácsi osztályfőnöknőm, mesélte, hogy valamikor a hatvanas években, amikor a fia kisiskolás volt, egyszer a nagymama segíteni akart neki a tanulásban.

-- Ugyan, hogy tudnál te segíteni, amikor írástudatlan vagy? – szólt rá a kisunoka, mire a nagymama, aki annak idején gimnáziumot végzett, igencsak megsértődött. Kiderült, hogy az iskolában állandóan azt hallották, régen a lányok nem tanulhattak, szinte mindegyikük analfabéta volt.

De az agymosásnak nemcsak az volt a célja, hogy isteni tulajdonságokkal és képességekkel ruházza fel a nagyvezért, vagy, hogy lejárassa az előző rendszert, hanem az is, hogy az állandó bizalmatlanságot, gyanakvást keltsen mindenkivel és mindennel szemben, aki, vagy ami nem a kommunista rendszer szüleménye. Sőt, még az úgynevezett baráti, szocialista országokra is mérhetetlen gyanakvással tekintettek.

Az egyik ismerősöm a hetvenes évek második felében megismerkedett néhány fiatal magyarországi sportolóval, akik Ungváron edzőtáboroztak, aztán, nagy örömükre, kisebbfajta városnézésre vitte őket. Másnap behívták a rendőrségre, ugyanis a megfelelő szervek most is éberen figyeltek. Megfenyegették, hogy akár le is csukhatják, mert „zaklatta” a külföldi állampolgárokat. És kiderült, hogy tényleg létezik ilyen jogszabály, persze, azt, hogy mi tekinthető zaklatásnak, mindig a hivatalos szervek döntötték el.

A nyolcvanas években, főleg azok második felében, már jött némi enyhülés. Egyre többen jutottak el külföldre, persze, főleg a szocialista táborba. Így aztán egyre többen jöttek rá, hogy nem egészen úgy működnek a dolgok, ahogy eddig hitték. De a gondolkodást a legnehezebb megváltoztatni.

Akkoriban Ungváron, a megyei lapnál dolgoztam. Elterjedt a híre annak, hogy egy kínai delegáció járt a városban. Tagjainak annyira megtetszett az Ung-part, hogy felajánlották, építenek két szállodát az Uzsgorod hotel mellé. Csak annyit kértek, hogy a szállodákat 20 évig ők üzemeltethessék, azután pedig ingyenesen átadnák a szovjet államnak.

Akkoriban járt hozzánk a szerkesztőségbe egy fiatal rendőrtiszt, illetve egy tűzoltó, hozták az aktuális híreket. Az adott viszonyok között igazán felvilágosult, tájékozott fiatalemberek voltak. Azon a napon egyszerre érkeztek meg, én meg elújságoltam nekik a friss információt.

Szinte rémülten néztek rám.

-- Ezt nem szabad megengedni! – szólalt meg az egyik.

-- Isten őrizz! – tódított a másik. – Csak ideküldenék a kínaiak a diverzánsokat.

-- Felrobbantanák a várost! – folytatta az első.

-- De talán még a két szállodát is – licitált rá a második.

Próbáltam meggyőzni őket, hogy az egésznek semmi értelme, hiszen ki olyan hülye, hogy felrobbantsa a saját szállodáját, vagy, hogy terrortámadásokat hajtson végre egy olyan városban, ahová turistákat akar hozni, de mintha a falnak beszéltem volna.

Hiába, a gondolkodást a legnehezebb megváltoztatni.