A nyolcvanas évek közepén kerültem Ungváron a megyei lap szerkesztőségébe. Itt már működött egy bizonyos hierarchia, melyet nem csupán a pozíciók határoztak meg, hanem az itt eltöltött évek is, általában véve az öregek valamilyen isteni magasságokban lebegtek a fiatalok, a pályakezdők fölött.
Közöttük talán az öreg zsidó, Braun Henrik bácsi volt a legkülönlegesebb figura, egy apró, vékony, nagyon választékosan öltözött ember, aki általában nagyon szívélyes volt mindenkivel, míg fel nem dühítették, de senkivel sem ápolt szorosabb barátságot. Elsősorban a sportról, azon belül is a kézilabdáról szeretett írni, és mindenkit, de tényleg mindenkit ismert, aki ezen a területen valamit számított a Szovjetunióban, sőt, legtöbbjükkel tegeződött is. És szerette is éreztetni a fiatalokkal, hogy ő itt nem akárki.
Erről legelőször akkor győződhettem meg, amikor kezembe nyomtak egy orosz szöveget, mondván nagyon sürgősen fordítsam le és szerkesszem meg. Akkoriban a számítógépről még csak nem is hallottunk, sőt, írógép sem jutott mindenkinek, a cikkeket sokszor kézzel írtuk, majd a gépírónőknek diktáltuk be, akiknél mindig ki kellett várnunk a sorunkat.
Az ominózus esetben épp Henrik bácsi diktált az egy szem gépírónőnek, amikor benyitottam. Kértem, hogy adja már át öt percre a helyét, mert ez nagyon sürgős. Úgy mért végig, mint aki rosszul hall, majd a következő beszélgetés zajlott le közöttünk.
-- Fiam, van nálad egy kalapács? – kérdezte.
-- Hát… kalapács… az éppen nincs – feleltem.
-- Nesze, itt van két rubel, eredj, vegyél magadnak egy kalapácsot! – mondta és már nyúlt is a zsebébe.
-- De hát mért kellene nekem egy kalapács? – kérdeztem csodálkozva.
-- Hát azért, hogy ki tudd verni a fejedből ezt a hülyeséget! – válaszolta vigyorogva.
Az egyetlen lánya kikerült valahogy Magyarországra, majd (akkor még) Nyugat-Németországba ment férjhez. Nagy szívfájdalma volt, hogy hosszú évekig nem láthatta. Mert hiába ismert mindenkit, hiába volt jóban a nagy emberekkel, nem engedték ki az ellenséghez, ebbe az „imperialista” országba.
Amikor aztán eljött a gorbacsovi enyhülés ideje, végre kimehetett. Ott volt vagy egy hónapig. Amikor utána bejött a szerkesztőségbe, mutatta a gyönyörű olasz cipőt, melyet ott vett magának.
-- Biztosan nagyon drága volt – mondtuk neki.
-- Hát persze – felelte. – Kiszámoltam, hogy egy ottani átlagfizetésből negyven pár ilyet sem lehetne megvenni.
Ekkor ért oda a párttitkárunk és kötelességének érezte, hogy hozzászóljon a beszélgetéshez, amúgy, ideológiai alapon.
-- Na, rohad a kapitalizmus, Henrik? – kérdezte fennhangon.
Az öreg egy kicsit gondolkodott. Szemmel láthatóan nem akart újat húzni a párttal.
-- Hát az lehet, hogy rohad, nem tudhatom, mert én épp csak beleszagoltam – válaszolta. – De hogy piszok jó illata van, az biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése