Pajzán história

 

Még jól emlékszem arra, ahogy a hetvenes évek elején, Isten áldásával vagy a sátán mesterkedése folytán, megérkezett kis kárpátaljai falunkba, Rátra a miniszoknya divatja. Egy falusi gyereknek nehéz lett volna bebeszélni, hogy a gyereket a gólya hozza, hiszen a szemünk előtt zajlott a háziállatok párosodása, de a szerelemről nem sokat tudtunk. Igazából semmit. Még televízió sem nagyon volt, s ha mégis, arra nagyon vigyáztak, hogy az egyetlen csatorna semmiféle pajzánságot ne közvetítsen.

Talán hatodikba járhattunk, akkor kezdtünk tisztes távolból érdeklődni a szebbik nem iránt. És még valami más is megérkezett hozzánk, nevezetesen a tollaslabda. A focizás mellett sporttevékenységünk nagyrészt abban merült ki, hogy diszkréten és félszegen, tátott szájjal bámultuk a miniszoknyában tollasozó lányokat.

-- Milyen gyönyörű! – jegyezte meg egyszer mellettem Laci barátom, amire csak bólintani tudtam, mert tátott szájjal nehéz beszélni.

-- Szerinted ez már szerelem? – kérdezte kis idő múlva.

-- Még nem egészen – feleltem határozatlanul. – A szerelem az, amikor a lány is szerelmes.

-- De attól, hogy nem viszonozza, az még szerelem – szólt határozottan és ezzel már nem tudtam vitatkozni.

Eljött a hetedik osztály. Szüleink és tanáraink szerint ekkor tört ki rajtunk a hormonlázadás, egyszerűen nem bírtunk magunkkal. Tanáraink ennek ellenére kitartottak amellett, hogy minden lánynak fiúval kell ülnie, már akinek jutott fiú, mert a lányok sokkal többen voltak.

Én az egyik koránál fejlettebb osztálytársnőm mellett ültem, aki elsők között hordott miniszoknyát. Az iskolai formaruha nálunk nem volt divat, csak ünnepségekre vettük fel, akkor sem mindenki. Így aztán kedvemre gyönyörködhettem osztálytársnőm bájaiban, néha teljesen bele is feledkeztem, aminek nem lett jó vége. Különösen, hogy akkoriban a tanárok egyáltalán nem mentek a szomszédba egy kis testi fenyítésért.

Egyszer egy rajzórán középkorú tanárunk épp a asztalon elhelyezett, lerajzolandó tárgy tulajdonságait ecsetelte, amikor belefeledkeztem a gyönyörködésbe. Igen ám, de ahhoz, hogy élvezhessem a látványt ferdén lefelé kellett néznem, amit ő pillanatokon belül észrevett.

-- Gyere csak ide, édes fiam! – intett magához nyájasan, aztán kimutatott az ablakon az iskolakertbe.

-- Látod azt a szép nagy mogyoróbokrot? Itt a bicskám, eredj csak, vágj nekem egy jó nyársnak valót, mert este szalonnát szeretnék sütni.

Én még örültem is, hogy kimehetek ebben a jó időben, hoztam a nyársnak való vesszőt, szépen le is tisztogattam. Aztán kaptam is vele három akkorát a fenekemre, hogy még három nap múlva is látszott a nyoma.

Ez kissé megrettentett, de csak átmenetileg vette el a kedvemet. Otthon, valamelyik fiókban, találtam egy kis zsebtükröt és azonnal eszembe jutott a megoldás. A következő napon, ahogy becsengettek és beültünk a padba, a cipőm orrára tettem a tükröt, aztán úgy irányítottam, hogy egyenesen a padtársam combjára lássak. Teljesen nyugodt voltam, mert az orosztanár nagy buzgalommal valami szöveget írt a táblára, éppen háttal nekem. Meg aztán a saját lábamat csak szabad nézni! A következő pillanatban valami koppant a fejemen és belehasított a fájdalom, a kréta pedig előttem landolt a padlón. Felnéztem a tanárra. Csak ennyit mondott, kimérten és nyugodtan:

-- A táblára figyelj, fiam!

Soha nem derült ki, hogy vette észre, mit csinálok, meg azt sem, hogy miként sikerült tíz méterről így fejbe találnia a krétával.

A szünetben a lányok mind kiröhögtek, a fiúk meg mélyen együttéreztek velem. Ahogy a padban ülve tapogattam a fejemen keletkezett dudort, Laci barátom megjegyezte:

-- Nem hiába mondták az egyik filmben, hogy a szerelem fáj.