Méghozzá a legnagyobbat és legerősebbet, a szovjet hadsereget. Ezt szakember állapította meg, egy valóságos alezredes és kijelentését vagy száz tanú előtt tette.
Annak idején, a mikor az ungvári egyetemre jártam, még az volt a rend (ami, mint tudjuk, a lelke mindennek), hogy a Szovjetunió bármelyik egyetemén tanuló valamennyi hímnemű egyénnek tartalékos tiszti kiképzésen kellett átesnie. Hetente egy napot ennek szenteltek odafönn, kora reggeltől délután négyig masíroztunk, lőttünk, bemagoltuk a katonai szabályzatot, a támadásvezetést, megismertük az ellenséges imperialista (érts, amerikai, nyugatnémet, stb.) haderő jellegzetességeit.
Ebből minden félévben vizsgázni vagy szigorlatozni kellett. Istenem, mennyire utáltuk!
Ám ez mind nem volt elég, az egyetem elvégzése után elvittek minket úgynevezett katonai táborba, ahol mindent végigjátszottunk a gyakorlatban éleslőszerrel, három hónapon át, a végén pedig államvizsgát kellett tennünk, anélkül nem kaphattuk meg a diplomát.
A miénk volt a második olyan évfolyam, amelyiket már nem Ukrajna belsejébe vittek el gyakorlatozni, hanem a beregszászi laktanyába, aminek mi nagyon örültünk, a tisztjeink kevésbé. Az erkölcsi problémák már a legelején jelentkeztek. Amíg nem tettük le az esküt, addig senkit nem engedtek haza. Amikor ez kiderült, az első hétvégén az összes feleség, menyasszony és barátnő felkerekedett és étellel-itallal felrakodva besorakozott a laktanyába. Előbb csak a kapu melletti, kifejezetten erre a célra kialakított helyiségbe léphettek be, de ez annyira szűknek bizonyult, hogy a hölgyek java kintrekedt és már akadályozták a forgalmat. Ekkor aztán, kénytelen-kelletlen beengedtek mindenkit, lett nagy örömködés, itt is,ott is eltűntek a párok a épületek mögött. A laktanyában szolgálatot teljesítő sorkatonák pedig mindezt sóvárogva nézték az ablakból.
A látogatók elmentek, eljött az esti gyülekező ideje. Egy borvirágos képű, nagydarab alezredes sorakoztatott fel minket, aki már a parancsot is ordítva adta ki. Később a hangerő csak fokozódott, amikor rátért mondanivalójának lényegére.
-- Maguk a Szovjetunió szégyene! Lezüllesztik, erkölcsileg tönkreteszik az egész hadsereget! – ordította. – Nem tudtam ma olyan helyre nézni, ahol nem láttam volna csókolózó párokat! Miféle kupleráj ez!
Aztán közölte, hogy ez így tovább nem mehet, és ő majd tesz a dologról. A problémát, miután letettük az esküt, úgy próbálták orvosolni, hogy a társaság többségét inkább hazaengedték hétvégére. Ez azonban csak részben jelentett megoldást, mert akik bennmaradtak, azokhoz még mindig eljöttek a hölgyek, másfelől, minél többen mentek haza, annál több piát csempésztek be a laktanyába. Egy-egy vasárnap délután aztán előfordult, hogy alig lehetett józan tisztjelölttel találkozni. A végén már szinte könyörögtek nekünk, hogy legyünk tekintettel szegény sorkatonákra.
Én általában már akkor is csak módjával vettem részt ezekben az ivászatokban, de egyszer mégiscsak sikerült alaposan felöntenem a garatra. Szóltam a többieknek, hogy ha keresnének, akkor hazudjanak valamit, én meg lefeküdtem egy jó árnyékos és félreeső helyre, a laktanyát a szomszédos téglagyártól elválasztó kerítés tövébe. Nem tudom hány órát alhattam, de már sötétedett, amikor arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat. Felnéztem és kómásan is meghűlt a vér az ereimben, a felderítők parancsnoka, egy elég rosszhírű alezredes hajolt fölém. Már láttam is magamat a fogdában. Ám hirtelen rájöttem, hogy az áporodott piaszag nem belőlem árad, majd azt is felfedeztem, hogy majdnem rám esik.
Egy darabig bámultunk egymásra, aztán így szólt:
-- Berúgtál, mi te disznó! Hogy milyen fösvény vagy! Ha a felét nekem adtad volna, akkor most neked is jó lenne, meg nekem is!
Azzal elsétált.
Én meg, az ország további sorsának ismeretében, néha arra gondolok, tényleg lehet valami abban a züllesztésben.
A fotó illusztráció.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése