Egy szemtanú visszaemlékezései V.

                                                                                   

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

A csehszlovák választási törvény demokratikus volt, de két súlyos hibája csökkentette annak demokratikus voltát. Az egyik az, hogy a magyar képviselő-jelöltnek sokkal több szavazatra volt szüksége, mint egy cseh jelöltnek. A másik hiba a kötött választási lista volt. Ez megakadályozta az igazi népakarat érvényesülését. A választói tömegek hiába voltak bizalommal egy olyan jelölttel szemben, aki a nyolcadik vagy tizedik helyen szerepelt, szavazataikkal az első és második helyen szereplő listavezetők jutottak mandátumhoz. A pártok országos vezérei pedig mindig úgy rendezték a dolgokat, hogy a mandátumokat maguknak biztosíthassák.

Így alakult ki az a különös helyzet, hogy akinek sikerült egyszer törvényhozó mandátumot szerezni, annak már módjában volt minden választásnál a parlamentbe jutni. Ez a körülmény okozta, hogy az országos pártvezetőségek jelölőgyűlései mindig viharosak voltak. Engem a tartománygyűlési választások alkalmával Ortutay Jenő főesperes után második helyen jelöltek. A jelölést nem akartam elfogadni, mert tudtam, hogy nevem csak reklámnak kell, mert két mandátumot nem kapunk. Azt ígérték, hogy a legközelebbi választásoknál biztosabb eséllyel fognak jelölni.

A parlamenti választásoknál harmadik helyre, Hokky Károly képviselő és Hápka Péter ügyvéd után kerültem a listára. A jelölést nem akartam aláírni, csak az utolsó pillanatban, csak az utolsó pillanatban, amikor a jelöltlistákat már le kellett adni, sikerült engem erre rábeszélni.

A választások a már megszokott eredménnyel végződtek, mert sem a törvényhozók száma, sem személyeik tekintetében változás nem történt.

A választások lezajlása után egy hosszan tartó, sajnálatos kellemetlenségbe sodródtam. A római katolikus egyházközségnek egy nagyobb összeg volt a hitelintézetben elhelyezve. Én akkoriban az egyháztanács tagja és a katolikus kör elnöke voltam. Mint ilyen, azt javasoltam, hogy a meglévő pénzösszeg egy részét katolikus kultúrház céljaira fordítsuk. Az egyháztanács egyes tagjai az érdekelt hitelintézet igazgatósági tagjai voltak, mások megint a Magyar Nemzeti Pártban voltak érdekelve. Javaslatomat az első csoport a hitelintézet érdekeit védve, a másik pedig attól való félelmében, hogy a népszerűségem fokozódni fog, elutasította. Én ezen határozat ellen panasszal fordultam az ungvári apostoli kormányzósághoz, ahol az akkori esperes-plébános javaslatára a határozatot jóváhagyták. Így elkövetkezett az az áldatlan időszak, amikor én a római katolikus egyházközség vezetőivel mintegy hadiállapotban voltam. Kertész Pál kerületi esperes és Szegedi Jenő kerepeci plébános elvállalták a közvetítést és a béke helyreállítását, de fáradozásuk eredménytelenül végződött. Ennek oka az volt, hogy amikor már-már a béke útját jártuk, akkor az utolsó értekezleten Szegedi Jenő békéltető plébános felém fordulva, többek között, azt mondta, hogy ha az apostoli kormányzó azt mondaná, hogy ez a plafon nem fehér, de fekete, néked azt is el kell hinni. Erre minden további tárgyalást megszüntettem. Egy napon táviratot kaptam Hokky képviselőtől, hogy menjek Ungvárra. Ott neki sikerült az apostoli kormányzóság és köztem a kibékülést elérni.

Egy alkalommal, mikor reggel a templomba mentem, megállított dr. Jóna József esperes-plébános és elpanaszolta, hogy a gazdasszonyát, az öreg Hermin nénit Juraj Duraj katolikus segédlelkész hamis vádjai alapján letartóztatták. Eszembe jutott az a magyar közmondás, hogy aki téged kővel dob, dobd vissza kenyérrel. Elmentem a rendőrfőnökhöz, ahol többek között arra hivatkoztam, hogy nagy szegénységi bizonyítvány, ha a Csehszlovák Köztársaság fennállását egy öregasszonytól féltik.  Egy óra múlva kihoztam Hermin nénit a cellából és vittem haza, a plébániára. Ezen cselekedetem annyira meghatotta az öregurat, hogy állítólag még halálos ágyán is szeretettel emlegette a nevemet.

1936. június 21-én volt Érsekújvárott a két magyar párt közös pártvezetőségi gyűlése, melyen heves vita után sikerült a Magyar Nemzeti Pártnak elérni, amire már régóta vágyott, a két párt egyesítését. Az új párt elnevezésével elismerték, hogy a keresztényszocialista párt az erősebb, de a vezetőség választásánál Jaros Andor személyében maguknak taktikázták az elnöki tisztséget. Így történt, hogy amíg eddig a két párt egymás között vitatkozott, ezen túl a vitatkozások a párton belül voltak.

Mi a pártvezetőségi gyűlés előtt a sajtóban, s ott a gyűlésen is hangoztattuk, hogy szép az egység és kell az egység, de csakis a minden hátsó gondolat nélküli és személyeskedést kizáró egység. Az egységesítés után a keresztényszocialista pártirodákat beolvasztották a magyar nemzeti párti irodákba, s a párttitkárokat alárendelték a magyar nemzeti párti irodáknak. Ezzel megakadályozták a keresztényszocialista titkárok önálló működését. Az egyetlen kivétel Munkács volt, itt az irodák egységesítését nem engedtem, s továbbra is önállóan működtem.

Voltak néha esetek, amikor a magyarság érdekében közös akciókat indítottunk. Ilyen volt például 1936-ban a villanysztrájk, amikor a sztrájkbizottságba  a kommunistákat és az autonóm ruszin pártot is meghívtuk. A kárpátaljai villamossági rt. ugyanis fel akarta emelni a villanyáram árát. Amikor mi, mint Munkács város kiküldöttjei az igazgatósági ülésen ez ellen tiltakoztunk, de a pénzéhes részvényesek leszavaztak, felhívtuk Munkács város lakosságát, hogy senki ne fogyasszon villanyáramot.  A sztrájkbizottság, melynek társelnöke voltam, minden este végigjárta a várost és mindenütt bekopogtattunk, ahol villanylámpa égett.

Így három napon belül elértük, hogy esténként a városban teljes sötétség uralkodott. Egy alkalommal a cseh rendőrfőnök az egész sztrájkbizottságot magához kérette és a legerélyesebben megfenyegetett, ha a sztrájkot haladéktalanul abba nem hagyjuk.  Vitatkozásaink és fenyegetései után eltávoztunk. Engem az iroda ajtajából visszahívott és ezeket mondta:

-- Amit tettem és mondtam, az rendőrfőnöki kötelességem volt. Most pedig négyszemközt, mint áramfogyasztó polgár beszélek. Köszönöm a fáradozásaikat és kérem, hogy hivatalos fenyegetéseim dacára  folytassák az árdrágítás elleni harcot!

Ezt közöltem az iparoskörbe összehívott sztrájkbizottság tagjaival és a sztrájk tovább folyt. Két hét múlva a villamossági rt. igazgatósága lemondott az árdrágításról és mi abbahagytuk harcunkat.

Munkács város cseh kormánybiztosa néhány magyar tisztviselőt, köztük dr. Engelbrecht István későbbi polgármestert, minden különösebb ok nélkül nyugdíjaztatott. E határozatát megfellebbeztem. Az országos hivatal fellebbezésemet, természetesen, elutasította. Erre panasszal fordultam a legfelső közigazgatási bírósághoz. A bíróság a nyugdíjaztatási határozatot érvénytelenítette és az érdekeltek tovább szolgálatban maradhattak.

Fotó: az 1937-es keresztényszocialista pártgyűlés vezetősége.

Forrás:Magánarchívum.