A szovjet időkben, bár Ukrajnában éltünk, csak az ukrán iskolákban tanították az ukrán nyelvet, az orosz és a magyar iskolákban nem. Nem is igen éreztük a hiányát, hiszen az orosszal mindenütt el lehetett boldogulni. Ez aztán ahhoz vezetett, hogy aki magyar iskolába járt és magyar közösségben élt, az általában egy szót sem tudott ukránul, és a vegyes lakosú városokban is inkább csak valamilyen orosz-ukrán-magyar szavakból álló keveréknyelven beszéltek. Ahogy akkor mondták „po zakarpatszki” (kárpátaljaiul) vagy „po násemu” (a mi nyelvünkön).
Így aztán szépen el lehetett jutni az egyetemig, ahol a tanárok többsége, még az ukránok is, oroszul tartották az előadásokat. Legalábbis az ungvári egyetemen. Nekünk, magyar szakosoknak az egyetemen egy fél évig tanították az ukrán nyelvet, amit teljesen az alapoknál kellett kezdeni.
Egy nagyon kedves, jószándékú ruszin tanárnőnk volt, aki hamarosan belátta, hogy fél év alatt a nulláról nem sokra megy velünk, főleg, hogy mi is tudtuk, nem itt fogunk megtanulni ukránul és nem is vettük komolyan az egészet. Egy idő után elhatározta, hogy a költészet segítségével fogja velünk megszerettetni ezt a diszciplínát. Eleinte ukránra fordított Petőfi-verseket kellett megtanulnunk, egyre hosszabbakat. Itt még, ha döcögve is, de elboldogultunk, hiszen az eredetit ismertük, jól tudtuk, miről szól, meg Petőfi közel is állt hozzánk.
Később aztán vérszemet kapott és Sevcsenko-verseket kellett megtanulnunk, egyre hosszabbakat. A fő probléma az volt, hogy legfeljebb minden tizedik szót értettük, és így fogalmunk sem volt, mit mondunk. Márpedig, egy halandzsának tűnő szöveget betanulni nem egyszerű feladat. Jött a félév végén a szigorlat, melyen kettőnket (két fiú volt a csoportban) annak rendje s módja szerint meghúzott. Így jártunk a második alkalommal is.
Kezdett forrósodni a talaj a talpunk alatt, közeledett a vizsgaidőszak, és ha hiányzik egy szigorlat, akkor nem mehetünk vizsgázni. Megkerestük hát, kértük, adjon még egy lehetőséget. Azt felelte, neki most erre nincs ideje, de menjünk el hozzá délután haza.
A régi bölcsészkar épülete közelében lakott egy udvarban, ahol rajta kívül még nyolc-tíz család élt kisebb-nagyobb házrészekben. Az övé volt az udvarban az első lakás. Becsengettünk, kijött a tornácra. Azt hittük, be fog minket hívni, de nem. Azt mondta, ne húzzuk az időt, most, itt a tornácon mondjuk el a kiosztott Sevcsenko-verset. Körülnéztem. A szomszédos lakásokból kijöttek az emberek. Volt, aki a tornácon állt meg, de olyan is akadt, aki leült a lépcsőre és úgy várta az előadást, mint valami színházban. Előbb a kolléga adta elő a produkcióját, amit egyáltalán nem bántam. Egyrészt úgy gondoltam, hogy az enyém ennél csak jobb lehet, másrészt abban reménykedtem, hogy a közönség megelégeli a műélvezetet és bemegy. Tévedtem. Sőt egyre többen lettek.
Némi habozás után aztán rákezdtem, ízes magyar akcentussal: „Na majdanye kolo cerkvi revolicijá ide…”. Az eleje még hagyján, de a második fele nagyon döcögött. Már nem is annyira a tanárnő, hanem a közönség reakcióját vártam. Gondolkodtam, hogy most kiröhögnek vagy elküldenek a fenébe. A tanárnő is gondolkodott. Szerintem azon, hogy mit csináljon velünk.
-- Írja már be nekik, nem is volt olyan rossz! – szólt egy borízű hang ukránul az egyik tornácról.
-- Igen, írja be nekik! – mondta egy középkorú nő. – Nem látja, mennyire igyekeznek ezek a fiúk!
És hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját, még meg is tapsolt minket. A többiek csatlakoztak. A tanárnő elnevette magát, meglett a szigorlatunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése