(Megjelent: Kárpátalja, 1935.10.07)
Most, hogy szó van Beregszász város történetének megírásáról,
bizonyára érdekes fejezet lesz, amely a beregszászi boszorkánypöröket tárgyalja.
Valami sok szégyenkezni valója nincs a mai műveit világnak
a boszorkányégetés ellen, hiszen abban az időben legalább tudatlanok voltak az
emberek, míg most, a felvilágosodottság korszakában, Európa közepén — könyveket
ítélnek máglyahalálra.
Szent István is szót emelt már a boszorkányüldözések еllen,
Könyves Kálmán pedig egyenesen kimondotta, hogy „boszorkányok, amelyek nincsenek,
ítélet alá ne vonassanak”. Persze, már akkor is hiába volt egy okos ember a
buta tömeggel szemben és így esett, hogy továbbra is vígan égették a
boszorkányokat. Természetesen az égetésnél nem a boszorkány volt víg. Írott
bizonyíték van arról, hogy Ungváron 1730-ban megégettek egy boszorkányt,
törvényes eljárással és Beregszászba pedig 1736-ban ítélték máglyahalálra Gaál Mihályné és Tóth
Borbála kisdobronyi asszonyokat. Annak most lesz kétszáz éve. A beregszászi törvényszék akkori ügyésze
nemes és nemzetes Sebbey György volt, míg a védelmet nemes ifjú Izsák István
látta el. Sajnos nem tehetett sokat védencéért, mert a boszorkánypörökben mindig
elég „szavahihető” tanú akadt, akiknek hajmeresztő vallomásai elegendők voltak
embertársuk elvesztéséhez. A nevezetes boszorkányégetés meg is történt ezúttal
is, mindössze annyi kegyelmet gyakorolt a bíróság, miszerint megengedte, hogy
élőbb lefejezzék az elítélteket és csak azután vessék testüket máglyára. Az
ítéletet 1736 febr. 27-én hozták és néhány napra rá végre is hajtották.
A kép illusztráció.(Wikipédia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése