Az eset 1988-ban vagy 89-ben történt, akkor már bőven benne voltunk a gorbacsovi enyhülésben, és bár a helyi hatalmasok még ugyanolyan vaskalaposak voltak, mint korábban, már jóval bátrabban mertünk beszélni és szervezkedni. Én akkoriban Ungváron, a megyei lap szerkesztőségében dolgoztam, itt határoztuk el néhány fiatal kollégámmal, hogy márpedig mi nyilvánosan megemlékezünk a magyar forradalom kitöréséről.
Ha jól emlékszem, Tárczy Bandi írt egy remek forgatókönyvet, aki Palkó Pistivel a zenei aláfestésről is gondoskodott, de részt vett benne Sepella Zsóka, Fülöp Tekla, Havasi Andi és Jánki Jutka is (bocs, ha valakit kifelejtettem). Már csak azt kellett kitalálni, hol adjuk elő, mert abban biztosak lehettünk, nincs az az intézmény, amelyik erre a célra helyet biztosít nekünk. Kapóra jött számunkra, hogy Kótyuk Erzsike, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum későbbi igazgatója, neves néprajzkutató, akkoriban Ungváron, a megyei szakszervezeti könyvtárban dolgozott. Ő ugyanis valami mondvacsinált indokkal megszerezte nekünk a könyvtár előadótermét.
Ám ezzel még nem volt szabad az út, meg kellett szereznünk a párt engedélyét is. Szerkesztőségi párttitkárunk ügyesen kivonta magát a felelősség alól, mondván, ezt mi magánemberként csináljuk, forduljunk egyenesen a városi pártbizottsághoz. Mindenki teljesen biztos volt abban, hogy innen egyszerűen elzavarnak minket.
Ám valakinek ismét támadt egy mentő ötlete. Hiszen március 15. az már majdnem április és április 4. hivatalosan is pirosbetűs ünnep, akkor szabadították fel a szovjet csapatok véglegesen Magyarországot. (Mint később kiderült, ez is hazugság volt, mert még vagy egy hétig folytak harcok az ország területén, de ez most lényegtelen.)
Kérelmet írtunk hát a városi pártbizottság másodtitkárához, mint kiderült, ő volt az illetékes. Ebben aztán részletesen leírtuk, milyen türelmetlenül várjuk már, hogy megünnepeljük a magyar szabadságot, olyannyira nem bírunk magunkkal, hogy bár még több mint két hét maradt hátra a hivatalos évfordulóig, mi már most szeretnénk megtartani a méltatást… És megengedték. Vélhetően azért, mert a másodtitkár egy orosz hölgy volt, így fogalma sem lehetett arról, mi történt Magyarországon 1848. március 15-én. Ezt a pártiskolán nem tanították.
Semmiféle reklámot nem csaptunk a rendezvénynek, nem akartunk lebukni. Szájról szájra adták a hírt az emberek és annyian jöttek, hogy szinte megijedtünk. Nemcsak a teremben álltak egymás lábán, ültek egymás ölében az emberek, de még kinn, a folyosón is.
A műsor azzal végződött, hogy egyesével felolvastuk a tizenhárom aradi vértanú nevét. Minden névnél megkondult egy kis harang és elfújtunk egy gyertyát. Minden kondulásnál azt éreztük, hogy a közönség együtt lélegzik velünk. Amikor lejöttem a színpadról, odalépett hozzám Szabó Laci bácsi a szeretett és közismert egyetemi tanár, könnyes volt a szeme, megölelt és a fülebe súgta:
-- Több mint negyven éve várok erre a pillanatra.
Minket persze ezek után alaposan leszidtak, de szűzies ártatlansággal tártuk szét a karunkat, mondván, mi minden engedélyt beszereztünk. A városi párttitkárt leváltották, állítólag az eset miatt és iskolaigazgatót csináltak belőle. Bár ha jól belegondolok, még hálás is lehet nekünk, hiszen nem sokkal később az egész pártot feloszlatták, így azokat is lapátra tették, akik őt eltávolították.
A darabnak volt egy kis utóélete is. Amikor Magyarországra kerültem és egy kis vidéki gimnáziumban tanítottam, engem bíztak meg az ünnepi műsor megszervezésével. Bementem az egyik osztályba, felolvastam a forgatókönyvet, majd mondtam, hogy szükségem lenne hét-nyolc önkéntesre, aki fellépne a műsorban. Az osztály kétharmada, kicsit flegma nagykamaszok, csillogó szemmel jelentkezett.
-- Te meg mivel vetted rá őket a szereplésre? – kérdezte az előadás után az osztályfőnökük. – Nekem soha nem akarnak részt venni semmiben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése