Annak idején még nem volt internet, sőt televízió sem. A gyerekek együtt bandáztak szinte egész nap. Nagyok és kicsik. A nagyok vigyáztak a kicsikre, amitől sokszor szabadultak volna és sokszor kinevették őket. Ennek ellenére a kicsik a török szultánnal sem cseréltek volna, ha a társaságukban lehettek. Hiszen olyan felnőttes dolgokról beszéltek! Még a szerelemről is.
Én még kisiskolás voltam és mindig szájtátva hallgattam ezeknek a 15-16 éves kamaszoknak a történeteit, bár később rájött, hogy sokszor nagyokat lódítottak. Legtöbbször kártyáztak a bolt mögötti füves területen, ahol egy deszkából készült tekepálya volt, de ezt csak a felnőttek használták, vasárnaponként. Nagy megtiszteltetés volt, ha valamelyik gyereknek megengedték, hogy állítgassa a bábukat, ha meg elküldték a szomszédos kocsmába egy üveg sörért, akkor az maga volt a főnyeremény, mert megtarthatta a visszajárót.
A boltot két huszonéves fiú vezette, amolyan mókamesterek, akik mindenből tréfát csináltak, mindenkit lóvá tettek a faluban, akit lehetett. A boltba legtöbbször a gyerekeket küldték, alig volt még a faluban autóforgalom, meg aztán a felnőttek munka után szaladtak a kertbe, s úgy gondolták, a gyermek úgyis ráér. Aminek különösen nagy jelentősége volt akkor, ha kenyeret akartunk venni, azt ugyanis naponta egyszer hoztak és ha azt akartad, hogy jusson, akkor már jó előre sorba kellett állni.
Egyszer édesanyám ecetért és sóért küldött el a boltba. Amikor beléptem, szépen, illedelmesen előadtam a kérésemet. A két eladó komoran nézett rám.
-- Hát.. ecetet, sajnos, nem tudunk adni – mondta az egyik.
-- Nincs? – kérdeztem.
-- Hát éppen van, de nem ajánlanám, hogy elvidd, mert teljesen megsavanyodott – hangzott a válasz.
-- Én a sót sem ajánlanám – szólalt meg a másik.
-- Annak mi baja lett? – kérdeztem.
-- Hát abba, sajnos, beleesett a pondró – felelték.
Hazamentem és elmeséltem sikertelen vásárlásom szomorú történetét. Apám nem szólt semmit, csak felpattant a biciklijére és meg sem állt a boltig. Állítólag úgy leteremtette a két tréfás kedvű eladót, hogy még az utcán is lehetett hallani.
Szóval, ha jó idő volt, rendszerint ott bandáztunk a bolt mögött. A nagyfiúknál, ahogy ez már ebben a korban lenni szokott, rendre előkerült a szerelmi téma.
-- Aztán neked van-e már szeretőd? – szegezték nekem egyszer a kérdést, s lesték, elpirulok-e.
-- Hát szeretőm az még nincs – feleltem kissé röstellkedve. – De azt már tudom, ki lesz a feleségem.
-- Aztán ki? – néztek rám csodálkozva.
-- Hát a szomszéd Zsuzsika! – vágtam rá határozottan.
Ezen úgy meglepődtek, hogy elfelejtettek még nevetni is.
-- Aztán mért pont Zsuzsika? – kérdezte az egyik.
-- Hát azért – mondtam, -- mert amikor mosolyog, két kis gödröcske van a szája sarkában. Az pedig nagyon szép.
Zsuzsika már rég elment és ki tudja, merre vannak, megvannak-e még azok a fiúk? Most idegen emberek járnak az utcán és a régi deszkapalánkok helyén idegen színekre festett vaskerítések állnak. Igazából nem maradt meg az egészből semmi, csak az a mosoly. De talán erre is csak én emlékszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése