Egy szemtanú visszaemlékezései XII.

    

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

A főispán utasítást kapott, hogy a törvényhatósági bizottság Bereg vármegye képviseletében küldjön egy tagot a felsőházba. A főispán Benda Kálmán beregszászi lakost javasolta. Én már a közgyűlésen állást foglaltam a javaslat ellen, mondván, hogy Benda volt az, aki a kultúregyesület elnökeként, mindig a csehekkel való együttműködés és megbékélés érdekében dolgozott. Amikor kijelentettem, hogy a törvényhatósági bizottsági ülésen Benda ellen fogok felszólalni és a javaslat ellen fogok szavazni, Péchy Szabolcs főispán azt válaszolta, hogy ezt nem szabad, mert ez fegyelemsértés.

A felsőházi tagot választó törvényhatósági bizottsági ülésre nem mentem el. Néhány nap múlva Fekésházy Zoltán alispán értesített, hogy fegyelemsértés miatt törölnek a bizottsági  tagok sorából. Erre én azt válaszoltam, hogy erre törvényi előírás nincs, a párttagokra vonatkozó pártfegyelem pedig reám nem vonatkozik, mert én semmiféle pártnak tagja nem vagyok. Ezek után, természetesen, nem töröltek.

A második világháború elején a kormány szükségesnek látta egy propagandaügyi minisztériumot felállítani. A közvélemény, különösen a peremvidékek magyarsága, helyesléssel fogadta ezt, de amikor tudomásunkra jutott, hogy Antal István lett az új miniszter, nyilvánvalóvá vált, hogy nem a propaganda, de Horthy kormányzó földije részére a miniszteri tárca kreálása volt a fontos. Ez a minisztérium, ahelyett, hogy a huszadik századnak megfelelő szociális problémákkal foglalkozott volna, működését leginkább a sokkal kényelmesebb kulturális térre terelte. A magyar nemzet nagyjairól írt brosúrákat terjesztették. Ezek, természetesen, a nagy tömegekre semmiféle hatással nem voltak. A széles néptömegek a háború okozta élelmezési, anyagi és egyéb gondok közepette e brosúrákat el sem olvasták.

Én egyszer egy, különféle szociális kérdésekkel foglalkozó, memorandumot vittem Budapestre. Ezt személyesen Antal István miniszternek akartam átadni. Ő akkor éppen elutazott, s így a javaslataimat tartalmazó memorandumot a titkárának adtam át. Két hét múlva a miniszter megbízásából felkeresett egy egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, akinek a nevére már nem emlékszem és négyszemközt kívánt velem beszélni. Másfél órát ültünk együtt, mely idő alatt kezében tartotta a memorandumomat, s annak minden egyes pontját alaposan megvitattuk. Tárgyalásunk végén úgy láttam, hogy az öregúr csaknem minden javaslatomat helyeselte. Az Őslakó következő számában megjelent egy cikk, hogy Vozáry képviselőt igen fontos kérdések megvitatása céljából, a propagandaügyi miniszter megbízásából felkereste XY egyetemi tanár, országgyűlési képviselő. Mondanom sem kell, hogy ezek után egyetlen javaslatom sem valósult meg.

1942-ben megkezdődtek a munkácsi lakosság legsiralmasabb napjai. Tudni kell, hogy a mi városunk volt akkor Magyarország legzsidósabb városa. A harmincezer lakosú város hatvan százaléka zsidó volt. Így aztán érthető, hogy az egymást követő zsidótörvények végrehajtásának hatása itt fokozottabb mértékben volt észlelhető.

Voltak, akiknek sikerült a törvények egyes rendelkezései alól ideig-óráig kibújni. Voltak, akik baráti összeköttetések, vagy pénzzel szerzett protekciók, avagy hirtelen keresztelés révén ideiglenes mentesítést kaptak, de végeredményben mindannyiukra lesújtott a Demoklész kardja.

A zsidókérdés terén csaknem minden hét hozott újabb és újabb meglepetéseket. Először is elbocsátották a zsidó közalkalmazottakat. Megfosztották működési joguktól a zsidó orvosokat és ügyvédeket. A zsidó férfiak egy részét katonai munkatáborokba vitték. Az iparengedélyeket a zsidó kereskedőktől és iparosoktól megvonták. Egyes árucikkeknek a zsidóság részére való eladását betiltották. Például trafikot zsidó nem vehetett. Minden zsidó, akár férfi, akár nő, akár idős, akár fiatal, sárga csillaggal lett megjelölve. Sárga csillag nélkül senkinek sem volt szabad az uccán megjelenni.

Egy szép napon megjelent Munkácson német SS egyenruhában a hírhedt Zöldy, aki m. kir. csendőrszázados volt és fegyelmi vétségei miatt el lett bocsátva. Ez aztán itt a lehető legszörnyűbb zsidóüldözést hajtotta végre.(Zöldy Mártont ellen már a magyar hatóságok is eljárást indítottak az újvidéki vérengzésben betöltött szerepe miatt, de ő Németországba szökött. A nyilas hatalomátvétel után tért vissza Magyarországra. 1946-ban háborús bűnösként végezték ki. – A szerkesztő megjegyzése.) A Kispiac és annak szomszédos utcáiból a keresztényeket kilakoltatta. Az egész területet magas deszkakerítéssel vették körül, s az összes zsidót, férfiakat, nőket, öregeket és fiatalokat e kerítésen belül összezsúfolta. Akiknek már nem jutott az épületekben hely, azok a szabad ég alatt maradtak. A piactéren mint a heringek, sokszor zuhogó esőben és hidegben. Rendszerint éjnek idején zavarták ki őket régi lakásaikból és vitték a gettóba. A hirtelen kiürített lakásokat éjnek idején a csőcselék megrohanta és kifosztotta. Nemcsak a csőcselék, de sok úgynevezett „intelligens” ember is vagonokban szállította a sok szajrét az anyaországba. Az értékes ékszerek és ezreket érő szőnyegek csakhamar eltűntek.

Voltak gazdag zsidók, akik megérezték az idők szelét és értéktárgyaikat befalazták, padlók alá és más megfelelő helyen elásták. Azt hiszem, még ma is tekintélyes értékek vannak Munkácson a föld mélyében és egyéb rejtekhelyeken elhelyezve. A titkos helyeket ismerő tulajdonosok legtöbbje nem került vissza, s így egyszer majd csak ásatások és házlebontások esetén fognak napfényre kerülni.

Egy nap reggelén tudomásomra jutott, hogy dr. Péter Zoltán főorvost éjjel lakásából elhurcolták és szintén gettóba zárták. Barátja voltam, főnöke voltam, s így jól tudtam, hogy ő mindig magyar érzelmű zsidó volt. Elmentem a rendőrségre és Zöldyt kerestem. Ő nem volt ott. Megkértem a rendőrkapitányt, közölje vele, hogy dr. Péter érdekében beszélni akarok vele. Délután folyamán a rendőrkapitány telefonon közölte velem a „hóhér” válaszát, mely szerint ha még egyszer beleavatkozom az ő ügyeibe és zsidót fogok védelmezni, én is el fogok tűnni.

Három nappal később elmentem reggel a templomba. A zárda épülete előtt találkoztam Vozáry képviselővel, aki nyakamba borult és sírva panaszolta, hogy éjjel elhurcolták 76 éves anyósát. A feleségét nem bántották, mert már régebben református lett. Vozáry mindent megtett, hogy beteges, öreg anyósát kiszabadítsa, de minden fáradozása hiábavaló volt, mert a „hóhér” nem engedett. Vozáry attól való félelmében, hogy a jogot, törvényt és igazságot egyáltalán nem ismerő „hóhér diktátor” még a feleségét is elhurcolja, összecsomagolta a legszükségesebbeket és eltűnt.

A képen: Munkács központja (1944.)

Forrás: Fortapan.