Meglepetés az iskolában

                                                                                             

A tanár úr középkorú volt, mindig vidám, szórta a vicceket. No meg, jóképű. A kolléganők körülrajongták, a lányok többsége titokban szerelmes volt bele, a fiúk pedig mindig megvitatták vele az aktuális sporteseményeket. Igazi üde színfolt volt a kárpátaljai kisváros iskolájában. Büszke is volt rá az osztálya, gyakran mondogatták, hogy nekik milyen menő osztályfőnökük van, nem úgy, mint egyeseknek.

Egy szép tavaszi napon, már a tanév vége felé különösen lelkesen jött be az órára.

-- Támadt egy ötletem! – vágott bele a közepébe. –Szerezzünk az iskolának egy kis meglepetést! Csináljunk egy házimúzeumot!

Aztán elmondta, hogy milyen szép is lenne egy kis helytörténeti gyűjtemény. Biztosan vannak még mindenkinél otthon régiségek. Vagy, ha nem otthon, akkor a nagyinál. Aki behoz egy ilyen relikviát, azonnal kap egy ötöst. Ő majd a nyár folyamán ezeket megtisztogatja, elhelyezi, szeptember elsején pedig megnyitjuk a kiállítást. Persze, később mindenki mindent visszakap. De ez legyen titok! Se itt, se otthon a dologról egy szót sem, mert nem lesz meglepetés!

Az osztály teljesen fellelkesedett. Ez a társaság nem nagyon tűnt ki semmiben, hát most itt a lehetőség! Alig várták, hogy hazamenjenek és elkezdjenek kutakodni.

És szépen gyűltek a tárgyak. Volt, aki dísztálat hozott, volt, aki régi pénzeket, valaki gyertyatartót, meg olyan is, aki kétszáz éves könyvet. A tanár úr mindig nagyon elégedetten nyugtázta a dolgot, megdicsérte a szorgos gyűjtögetőt és már írta is be az ötöst. Majd eltette a zsákmányt egy hatalmas táskába. Az osztály boldog volt és izgatott, alig tudták megállni, hogy el ne dicsekedjenek az akciójukkal. De hát a meglepetés legyen meglepetés.

Eljött a nyár, megkezdődött a szünidő. Ilyenkor legfeljebb a legfanatikusabb gyerekek gondolnak az iskolára, de nekik sokszor eszükbe jutotta múzeum. Találgatták, vajon hol lesz majd és a többiek hogy fogják fogadni.

De az iskolai szünet már csak olyan, hogy pillanatok alatt elmúlik. Megérkezett a szeptember és vele együtt ők is az iskolába. Bementek a régi osztályukba, mindenki leült a régi székére. Kissé csodálkoztak, hogy a tanár úr még nem jelent meg, tavaly már itt várta őket az ajtóban.

-- Majd megjön, biztos el van foglalva a múzeummal – mondta Balogh Rózsi és ez mindenkit megnyugtatott.

Már becsengettek, még mindig nem jött senki. Egyszer csak nyílt az ajtó és belépett rajta Amálka néni, a matektanár. Amálka nénit nem szerették. Szigorú volt, életunt és savanyú. Beszélték, hogy húsz éve otthagyta a nagy szerelme és még mindig nem tudta a csalódást megemészteni.

-- Köszöntelek titeket az új tanévben! – mondta közönyösen. – Mától én leszek az osztályfőnökötök.

A termet megfeküdte a csönd.

-- Hát a tanár úr hol van? – szakadt ki Kisbakosból a mindenkit foglalkoztató kérdés.

-- Ó, hát ti nem is hallottátok? – húzta gúnyos mosolyra a száját Amálka néni. – A tanár úr elment, áttelepült Magyarországra?

-- És a múzeum? – kötötte az ebet a karóhoz Kisbakos.

-- Múzeum? Miféle múzeum? Ha gondoljátok, majd elmegyünk valamelyik múzeumba – nézett rá értetlenül a tanárnő.

Az élet ment tovább, látszólag a maga útján. Becsengettek és kicsengettek, sorra jöttek a témazárók, már készültek az érettségire. Csak az osztályban tört el valami. Valami, amit futó pillantással nem is lehet látni. Amálka néni, aki mindig arcára kiülő szenvedéssel jött be az órára, többször meg is jegyezte:

-- Közönyösek ezek a mai gyerekek! De talán majd kinövik. Vagy nem.

Évekkel később az egyik érettségi találkozón mesélte valaki, hogy találkozott Pesten azzal a régiségkereskedővel, akinek a tanár úr eladta az egész gyűjteményt.