Kosztyák elvtársnő (akkor még Ilus) egy kis nyírségi faluból került fel a fővárosba tizenévesen, még az ötvenes évek elején. Néhányan tudni vélik, hogy valami szövőgyárban dolgozott, de ennek ma már nincs jelentősége. Annál is inkább, mert az elvtársak hamar rájöttek, ő nem csak egy faros-bögyös falusi szépség a sok közül, esze is van, így hamar beiskolázták. Estin érettségizett, aztán a munka mellett beiratkozott az egyetemre. Az akkori hatalom teljes mellbedobással támogatta törekvéseit, hiszen mi sem bizonyíthatta jobban a rendszer nagyszerűségét, mint ha egy parasztlány, a munkásosztály emlőin felnőve, megérkezik a szocialista értelmiség táborába.
Majd, még le sem diplomázott, valaki a szó átvitt és/vagy egyenes értelmében a hóna alá nyúlt, így az egyik minisztériumban, annak is a személyzeti osztályán találta magát. Ez pedig bizalmi állás volt a javából, hiszen itt őrizték a minisztérium és az irányítása alá tartozó intézmények dolgozóinak személyi anyagát.
56 után a minisztériumban is nagy volt a kavarodás. Volt, aki disszidált, akadt, akit leváltottak, sőt, olyan is, aki eltűnt. Kosztyák elvtársnőt (korábban Ilus) is alaposan ellenőrizték, többször tartottak nála házkutatást, ami őt nagyon megviselte. Aztán egyszer csak békén hagyták, sőt, hamarosan kinevezték személyzeti osztályvezetővé.
Múltak az évek, évtizedek, miniszterek és államtitkárok jöttek-mentek, ő viszont maradt. Néhányszor ugyan felvetődött a menesztése, de bárki volt is a kezdeményező, szinte azonnal visszavonulót fújt. Persze, azonnal elindultak a találgatások, vajon mért lehet ennyire érinthetetlen és hamarosan rá is jöttek, egy bizonyos szekrény az oka.
A szekrény ott állt az irodájában, a kulcsát mindig magánál hordta, még csak bele sem nézhetett senki.
-- Sok titkot őrizhet ez a szekrény – mondogatták a kollégák nagyon szűk körben, persze, csak halkan, mert a falnak is füle van.
-- Lehet, hogy neked is jobb, ha nem tudod, mi van benne, te is csináltál egy pár disznóságot – hangzott el ilyenkor a szolid figyelmeztetés.
És a minisztériumban lassan elharapózott a rettegés. Mindenki úgy gondolta, addig jó, amíg valaki nem nyitja ki a félelem szekrényének ajtaját. Persze, mindig akadt néhány zöldfölű, aki eleinte úgy gondolta, mivel csak most került ide, neki nem kell tartania semmitől, de aztán hamar felvilágosították, hogy Kosztyák elvtársnő látja az előző életüket, sőt, még a szüleikét is, nem, hiába van ilyen felelős poszton annyi évtizede.
Aztán eljött a rendszerváltás, új miniszterekkel, államtitkárokkal. Mindenki biztos volt abban, hogy Ilusnak (a háta mögött most már merték így hívni), mennie kell. Bejött az új államtitkár, fiatal ember volt, a harmincas évei végén. Minden osztályra bekopogott, mindenkivel kezet fogott, bemutatkozott. Így Ilusnak is.
-- Csak nem a tsz-elnök volt az édesapja? – kérdezte Ilus a legnyájasabb mosolyával. – Sokat hallottam róla. Nagyon sokat.
Minden osztályvezetőt leváltottak, csak ő maradt a helyén. Már rég elérte a nyugdíjkorhatárt, egyre szenilisebb lett, de senki nem merte nyugdíjba küldeni. Végül rábeszélték, hogy menjen is, meg maradjon is. Nyugdíjasként alkalmazták tanácsadóként. Persze, az irodája és a szekrénye megmaradt. Bár ritkán járt be.
Egy este aztán rosszul lett, bevitték a kórházba, de már nem tudták megmenteni. A miniszter személyesen ment el fiához a kulcsért részvétnyilvánítás ürügyén. Amikor kinyitották a szekrényt, csak a miniszter és az államtitkár lehettek ott, a közelébe nem jöhetett senki.
Olvasgatni kezdték az aktákat.
-- Hűha! Jól jönne nekünk politikailag, ha sikerülne finoman egy-két dolgot kiszivárogtatni – szólalt meg egy idő múlva a miniszter.
-- Azért én ezzel óvatosan bánnék – ráncolta homlokát az államtitkár.
-- Aztán mért?
-- Hát… vannak ezekben a dossziékban olyan emberek is, akikkel most nagyon jóban vagyunk. Talán nem kellene őket magunk ellen fordítanunk. Meg aztán, ha elkezdenek vizsgálódni, ki tudja, milyen ügyeket bolygatnának még meg.
-- Ez az! Hogy magának mennyi esze van! Mindig szerettem magamat okos emberekkel körülvenni – húzta ki magát a miniszter.-- De akkor mit csináljunk vele?
Ezen aztán sokáig törték a fejüket. Ahhoz túl értékes volt a szekrény tartalma, hogy megsemmisítsék, ahhoz meg túl veszélyes, hogy nyilvánosságra hozzák.
-- Csukjuk vissza az egészet úgy, ahogy volt és hagyjuk a fenébe az egészet! – mondta egy idő után az államtitkár.
-- Kiváló ötlet! – lelkesedett a miniszter. – De a kulcs most már nálam lesz.
És így is tettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése