Egy eltűnt bicska nyomában

                                                                                     

Annak idején, amikor az ungvári egyetemre jártam, öt évig laktam kollégiumban. A miénk volt a kollégiumok közül a legújabb épület, kinn a város szélén egy korábbi szőlőhegy tetején, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Ungvárra, sőt tiszta időben a távolban még a Tokaji hegyet is lehetett látni. Persze, szovjet minőségben építették meg, a nyílászárók rettenetesek voltak, a fűtés pedig csapnivaló, így aztán télen előfordult, hogy nagykabátban aludtunk, az ablakpárkányon az üvegen belül is befagyott a tej és egy reggel arra ébredtünk, hogy az ablak alatt alvó Zoli barátom haja, már ami a takaró alól kilátszott, teljesen megőszült. Aztán kiderült, hogy a szó szoros értelmében deres lett.

De, mai viszonylatban, szegények is voltunk, mint a templom egere. Nekünk, fiúknak keddre általában már elfogyott az otthoni kajánk, a menzán valami gyalázatosan főztek, olykor még én sem tudtam megenni a büdös halat, pedig, túlzás nélkül állíthatom, a legkevésbé válogatósak közzé tartoztam. Néha lányok hívtak meg minket vacsorára, akik rendszeresen főztek a folyosó végén található közös konyhán, de volt olyan ismerősöm, aki a kiürült lekvárosüveget töltötte meg langyos vízzel, jól megkavargatta és ezt ette meg kenyérrel. Így megvolt a vacsora.

A nehézségek ellenére, vagy talán épp ezért, nagyon jól éreztük magunkat, mi, magyarok olyanok voltunk, mint egy nagy család, de jó viszonyt ápoltunk az oroszokkal és ukránokkal is. Néhány hülye ugyan mindig akadt, aki beszólt nekünk, de őket sokszor a sajátjaik állították le. Igazából mindent megosztottunk egymással, amikor vasárnap este visszaértünk otthonról, mindenki kitette az elemózsiát az asztalra. Az én anyukám nagyon szeretett sütni, és talán egyszer-kétszer érkeztem meg sütemény nélkül, ami szobatársaim jogos felháborodását váltotta ki.

Ám nem csupán az elemózsiát osztottuk meg, ha kellett egy lábas, egy füzet, egy könyv, egy cipőkefe vagy bármi, akkor addig jártunk, míg valahol nem kaptunk kölcsön és gyakran előfordult, hogy nem vittük vissza, idővel a gazdája is megfeledkezett róla és év végén, amikor ki kellett költözni, olykor találgattuk, vajon kié lehet.

Talán másodikosok lehettünk, amikor vettem magamnak egy nagy bicskát, egyrészt az étkezéseknél jött jól, akkor még nem ismertük a boltilag szeletelt kenyeret, másrészt bármit meg lehetett faragni vele, ami javításra szorult. Szolgált is engem, illetve az egész szobát, melyben négyen laktunk, tisztességgel, mondhatni hűségesen, míg egy napon valaki kölcsön nem kérte. Jöttek a vizsgák, meg talán egy kis szerelem is, nem sokat foglalkoztam vele, vissza meg nem hozták, így odamaradt.

A következő évben már nem voltam abban biztos, hogy kinek is adtam oda és bár tettem néhány gyámoltalan kísérletet a felkutatására, ezek nem jártak eredménnyel. A negyedik évfolyam elején aztán valami szalonnázásba kezdtünk volna a szobában, de nem volt kés. El is indultam hát kölcsön kérni. És ekkor csoda történt, ugyanis az egyik szobában kölcsön adták nekem a saját bicskámat.

Ekkor nyomozásban kezdtem, nagyon kíváncsi voltam, vajon milyen utat járt be a bicska az eltelt két év alatt. Mivel meg is mondták, hogy a kés nem az övék, csak kölcsön kérték, megkérdeztem, hogy kitől. Meg is mondták. Elindultam hát visszafelé. Előbb a mi emeletünkön jutottam el négy szobába, majd egyel lejjebb kellett mennem, később a nyomok a matematikusok közzé vezettek. Már kénytelen voltam adminisztrálni, lerajzoltam az addig feltárt utat a szobaszámok szerint. Míg végül visszajutottam saját magunkhoz. Kiderült, hogy a bicskám az elmúlt két évben tizennyolc szobát járt be.

Pedig szegények voltunk, mint a templom egere.

A képen: A Kárpátalja hotel építése Ungváron, 1979-ben.

Forrás: Fortepan.